Egy: evolúció; kettő: kultúra; három: AI

Norbert Wiener már az 1940-es években azt tanulmányozva, hogy az informatikának milyen hatása lehet a társadalomra egy 19. század végi utópikus felfogást vitt tovább, amely szerint a távíró elterjedése el fog vezetni a világméretű demokráciához. Ez ugyan nem történt meg (mint ahogy Wiener elképzelései sem oldották meg a problémákat), ám ebből nem következik szükségképpen, hogy ne lenne ideje újragondolni az információs technológiák lehetséges alkalmazásait és hatásait.
Wiener abból indult ki, hogy „a társadalmat belülről emésztő bomlási folyamatra” az jelentheti a megoldást, ha „az információ akadálytalan áramlását lehetővé tevő szerkezetekre” épülő kutatásokat felhasználva egy „új társadalom elméleti alapjait” rakjuk le (hogy a Fréderic Barbier – Catherine Bertho Lavenir szerzőpárosnak A média történetéről szóló művét idézzem). Ami persze az óta sem igazán történt meg, és Wiener elképzelései bizonyos értelemben nem is jelentettek olyan nagyon nagy előrelépést a 19. század végéhez képest, hiszen lényegében abból indult ki, hogy amennyiben megfelelő mennyiségű és minőségű információ áll a rendelkezésünkre, úgy mi magunk is képesek vagyunk a megfelelő döntéseket meghozni.
Korábban már írtam egy hipotetikus demokráciagép megépítéséről, ahol a célokat ugyan jobb esetben tudjuk, de az oda vezető utat nem; most tehát miért ne játszanánk el azzal a gondolattal, hogy a mesterséges intelligenciára kellene majd (mármint ha lesz ilyen valaha is) rábízni a dolgot. Nem csak a demokrácia létrehozását, hanem ad absurdum mindent. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy jelenleg milyen keretek között tevékenykedünk, és mik határozzák meg lehetőségeink fázisterét.
Daniel Lord Smail amerikai történész A mély történelem és az agy viszonyáról írva a darwini és a lamarcki evolúció szerepét vizsgálja, és ez a megközelítés számunkra két szempontból is érdekes. Egyfelől azért, mert a skála egyik végpontján a legáltalánosabb értelemben vett „kultúrával” nem rendelkező fajok (mint amilyenek mondjuk az ecet muslicák) találhatóak; a másikon pedig az ember, akinél egyre inkább a lamarcki módon működő, tanult tudás átadása a jellemző (amely ennek megfelelően jóval gyorsabb tud lenni, mint a darwini).
Másfelől Smail úgy véli, hogy az emberi kultúra kialakulásában kulcsszerepet játszottak a paleolitikum vége előtti éghajlati ingadozások, ugyanis: „a kultúra sokféle megoldást tud kínálni a környezeti hatásokra”.  Ez viszont a neolitikumban az emberiség növekvő lélekszámával és a növekvő társadalmi komplexitással párhuzamosan azt eredményezte, hogy a kultúra „egyre fontosabb szerepet kezdett játszani az emberi filogenezisben”, és egy olyan, összetett rendszer jött létre, melyet képtelenek vagyunk teljesen átlátni – hogy az irányításáról már ne is beszéljünk. És feltehetően – bármit is remélt Wiener – a jövőben sem leszünk rá képesek.
Legalábbis nem elképzelhetetlen azonban, hogy ha fajunk történetében az első lépés a darwini evolúció (és a biológia); a második pedig a lamarcki evolúció és a kultúra meghatározóvá válása volt, akkor a harmadik az lehet, amikor a mesterséges intelligencia is megjelenik ezen a területen. És ezen a ponton érdemes észrevenni, hogy mint ahogy a kultúra is képes az eredetileg kizárólag a darwini evolúciónak alávetett emberi biológikumot módosítani, ugyanígy az AI is képes lehet emellett megváltoztatni a jelenleg a lamarcki evolúció szabályainak alávetett kultúrát is – miközben sem a darwini, sem a lamarcki evolúciónak nem lesz alávetve. Ami persze gyökeresen új helyzetet teremtene – még el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire, akkor is.

Mi jön a számítástudomány után?

A Science 2020 Group néhány éve közzétett előrejelzésében az olvasható, hogy a számítástechnika mára elválaszthatatlanná vált a természettudományoktól, és ha az elméleti meg a kísérleti tudományok mellett eddig a számítástudomány volt a tudomány „harmadik oszlopa”, akkor ennek most vége. Ugyanis mint ahogy Newton után a matematika épült be mindenhová a különböző tudományterületek átjárhatóságát is biztosítva, most a számítástudomány épül be mindenhová. És persze mindent meg is változtat. Egyfelől ugyanis mintha az emberiség története három nagy korszakra lenne osztható. Az

• első a polihisztorok kora, amikor akadnak, akik képesek lényegében a teljes emberi tudásanyagot átfogni – méghozzá leginkább saját erőből.
• A második korszak az, amikor az ipari forradalom kezdete után megjelentek azok a modern értelemben vett oktatási intézmények, melyek egy-egy szakterület tudásának elsajátítását tették lehetővé. Az addigi módszerekkel ugyanis már nem lehetett a megnövekedett mennyiségű információt kezelni, és így szükség volt valamiféle tudásfeldolgozó augmentációra – amit nem gépekkel, hanem társadalmi intézmények kiépítésével oldottak meg.
• Most pedig számítástechnikai augmentációkat kezdünk használni, és hamarosan ugyanúgy lehetetlen lesz megfelelő számítástechnikai eszközök/tudás nélkül bármilyen tudományos kutatást végezni, mint ahogy korábban a matematikai ismeretek voltak elengedhetetlenek.

Amivel kapcsolatban viszont azt érdemes kiemelni, hogy a számítástechnika bizonyos értelemben a matematika gépesítése, és így nincs is semmi meglepő abban, hogy az újkori tudományt jellemző matematizálás meg az ipari forradalom óta jellemző mechanizálási hullám találkozása ide vezetett.
A nagy kérdés pedig az, a következő váltásra mikor fog sor kerülni – és hogy az is a matematikai vonalat viszi-e tovább? Ugyanúgy még egy szint fog a számítástechnikára épülni, mint ahogy a számítástechnika a matematikáéra épült?
Az legalábbis elképzelhető például, hogy a jelenlegi tendencia folytatódásával a ma „humánnak” tartott tudományok is számítógépes megalapozottságúvá válnak (a culturomics pl. mintha egy errefelé tett lépés lenne), és az átalakulás még annál is sokkal több területre fog kiterjedni, mint ahogy azt a science 2020 kutatói gondolták. És persze az is lehetséges, hogy a 21. század második felében vagy a 22. század elején valami olyan fog a matematika és a számítástechnika mellé (esetleg helyett) beépülni a tudományok alapjaiba, amire ma még eszünkbe sem gondolni.

Fizikai etika helyett valami más?

„Kant szerint egy tett csak akkor fogadható el erkölcsileg, ha univerzalizálható, vagyis ha a mögötte álló elv (maxima) széles körű elterjedése (általános törvénnyé válása) ellentmondás nélkül elgondolható és akarható lenne”, írja Kovács József A modern orvosi etika alapjai című könyvében. Valójában azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, és még az a kérdés is felvethető, hogy mennyire korfüggő az etika, és mennyire lehetne máshogy gondolkozni az effajta kérdésekről.
A kanti elképzelésekkel kapcsolatban ugyanis nem csupán (sőt, talán alapvetően nem is az) a probléma, hogy ismét csak Kovács József megfogalmazásával élve „ami nem univerzalizálható, az biztosan immorális, de ami univerzalizálható, az még nem feltétlenül morális kötelesség”, hanem az, hogy ez egyáltalán nem az egyetlen lehetséges megközelítés. Kant a felvilágosodás (és egyben minden idők) egyik legnagyobb filozófusa volt ugyan, ám eközben nem tudta függetleníteni magát attól az elképzeléstől, mely szerint az emberi viselkedésnek is ugyanolyan univerzális szabályoknak kell engedelmeskedniük, mint a természeti törvényeknek. Értsd: a természettudományok (és ezen belül is a fizika) az a modell, amely alapján a világot elképzelnünk és értelmeznünk kell – ez azonban több kérdést is felvet.
Az egyik az, hogy miért léteznek egyáltalán természeti törvények – és erre nyilvánvalóan nem az a válasz, hogy ha nem léteznének, akkor a világ olyan kaotikus lenne, ahol egyszerűen nem jelenhetne meg az őt körülvevő (kaotikus) valóságot észlelni képes értelem. Ez ugyanis mindössze annyit mond, hogy egy kaotikus világban nem jöhetnének léte értelmes lények – de azt nem mondja meg, hogy a világ miért nem merő zűrzavar.
A másik pedig az, hogy még ha a természeti világot kikezdhetetlen törvények irányítják is, miért is gondolnánk úgy, hogy a társadalomban is így kellene lennie? Azaz érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy miként fejlődött volna az etika (és általában véve az emberi gondolkodás), amennyiben nem az egzaktnak és matematizálhatónak tűnő fizika válik a 18. századra az alapmodellé, hanem valami más? Illetve: most, hogy már átláttuk, hogy legalábbis nem szükségszerű, hogy a társadalmi jelenségeket/folyamatokat/eseményeket is egzakt és „univerzalizálható” szabályok írják le, vajon hogyan máshogyan lehetne a jövőben elképzelni őket, és vajon működőképes maradna-e az az etika, amely nem kanti jellegű, „univerzális" törvényeket próbál megalkotni? Vagy pedig ez ugyanolyan képtelenség, mint egy nem egzakt szabályok alapján működő matematika - bár ahogy most jobban meggondolom, talán azt sem kellene azonnal elutasítani.

Tárgykönyvtár a jövőnek

Kevin Kelly a Long Now Foundationtől azt veti fel, hogy a hagyományos könyvtárakban rendszerint vajmi kevés olyan tudás található, amelyre szükségünk lehetne a civilizáció újraépítéséhez. Ilyen tudás mondjuk az, hogy miként kell a vasércből vasat csinálni. Ezért aztán érdemes egy speciális, még csak nem is különösebben nagy könyvtárat létrehozni kimondottan erre a célra. És szerintem még ennél is érdemesebb lenne több szempontból is továbbgondolni a dogot.
Egy Mad Max jellegű teljes társadalmi összeomlás után még csak nem is az lenne az elsődleges, hogy fennmaradjon egy tízezer kötetes gyűjtemény az alapinformációkkal. Az írás és olvasás története eddig meglehetősen rövid, és egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy még sokáig fog tartani, tehát hiba lenne kizárólag könyvekre támaszkodni. És különben is fontosabb lenne, hogy rendelkezésünkre álljanak bizonyos konkrét tárgyak/eszközök. A Svalbard Magbank sem mezőgazdasági művek, hanem magvak gyűjteménye, és ennek analógiájára érdemes lenne tárgyűjteményeket vagy ha úgy jobban tetszik: tárgykönyvtárakat létrehozni, amelyek egyes darabjai megkönnyítik az újrakezdést, mivel a benne található eszközök rögtön fel is használhatóak; mások pedig megkönnyítik az újak előállítását (afféle eszközök az eszközök készítéséhez ugyanis).
Arra persze esélyünk sem lenne, hogy elegendő ilyet állítsunk elő ahhoz, hogy az akár tizedére csökkent földi lakosságot el tudjuk látni vele, de alig néhány túlélő megsegítése még mindig jobb, mintha mindenkit magára hagyunk.
Eközben azonban kérdéses, hogy mik legyenek ezek a bizonyos tárgyak. Ugyanis nem csak az probléma, hogy mennyi ideig képesek fennmaradni/működőképesek maradni, és ez erősen behatárolja a szóba jöhető eszközök listáját, miközben valószínűleg az a legszerencsésebb megoldás, ha az azonnal használatba vehető fémtárgyak mellé mondjuk egyszerűen működtethető vaskohót is mellékelünk – és persze kiegészítjük az egészet a közeli vasárlelőhelyeket mutató térképekkel is, melyekkel aztán vagy elboldogulnak az akkoriak, vagy nem. De biztosan nem kevésbé, mint egy könyvtárral.
Persze az sem mindegy, hogy milyen szintről kell majd újraindítani a civilizációt. Vadászó-gyűjtögetőről-e; amikor egy fémpenge is felbecsülhetetlen érték, vagy ennél azért jobb lesz a helyzet. Vagyis: mennyire esik vissza a civilizáció, és bár a „klasszikus” forgatókönyvek a teljes összeomlással szoktak számolni 8ahol ember voltunkon kívül nem sok minden marad meg), én ezt azért nem venném biztosra. Már csak azért sem, mert ismerünk ugyan esetet, amikor egy törzsközösségi szinten álló kultúra omlott össze: gondoljunk csak arra, ami a Húsvét-szigeten történt; sőt arra, is, hogy egy feudális rendszer omlik össze (lásd a vikingek grönlandi kihalását). Arra azonban nem sikerült példát találnom, hogy egy modern társadalom omlott volna össze és zuhant volna vissza egy előző szintre, és innentől kezdve nem tudhatjuk, hogy ha egy ilyen bekövetkezne, akkor az eredmény „új középkor” vagy éppen „új ősközösség” lenne-e. Tehát célszerű a tárgykönyvtárat különböző eszközkészletekből úgy összeállítani, hogy bármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, segítséget jelentsen a túlélőknek. És közben akár a tárgykönyvtár kiépítését is elkezdhetnénk biztos ami biztos.

http://blog.longnow.org/2011/04/25/the-library-of-utility/

http://www.regjeringen.no/en/dep/lmd/campain/svalbard-global-seed-vault.html