A newtonitól a linnéi fizikáig

„A II. Világháború után a tudomány arcfelvarráson esett át. Márka lett belőle”, írja Michael Brooks  A tudomány titkos anarchiája című könyvében, és a fizikusok lettek „a Hideghábrú Merlinjei”.
De nem csak a tudósokról kialakított kép nem ugyanaz, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még nem fejlesztették ki az atombombát, a radart meg néhány hasonló eszközt, és juttatták el az embert a Holdra. Emellett elképzelhető, hogy az általuk művelt fizika mint tudomány természete is változóban van.
Nagyon leegyszerűsítve ugyanis valójában kétféle funkcióról beszélhetünk. Az egyik a leíró, a másik pedig a magyarázó. Az előbbire jó példa a Linné-féle kettős nevezéktan, amely eszközt ad a kezünkbe ahhoz, hogy minden élőlényt felcímkézzünk; a másikra a newtoni fizika a klasszikus példa, amely viszont azt mondja meg, hogy miért úgy mozognak a bolygók, ahogy.
A dolog a valóságban ennél persze jóval bonyolultabb, elvégre minden megfigyelés egyben szelekció is, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi alapján válogatjuk ki, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. A középkorban ugyan szokás volt a „létezők nagy láncolatát”" emlegetni, amely egyfajta hierarchikus rendszerbe foglalt minden létezőt az ásványoktól az alsóbbrendű élőlényeken át az emberig és az angyalokig, Franz Brentano német filozófus viszont már a 19. században rámutatott, hogy az emberek a világon mindenütt két nagy kategóriába sorolják a dolgokat: élőkre és élettelenekre. Ma pedig már az is világos, hogy ennek evolúciós okai vannak, ugyanis ez a két kategória a természetben feltűnően különbözőképpen viselkedik, és ennek megfelelően különböző feltételezésekkel kell élnünk velük kapcsolatban, amennyiben fel akarunk készülni arra, hogy mi fog történni. A jövőkutatásról könyvet író kanadai matematikus, David Orrell szerint már csak azért is szükségszerű a különbségtétel, mert az az élőlény, amely kiszámíthatóan viselkedik, nem sokáig fog életben maradni – a csillagok mozgása viszont szabályosnak látszik. Tehát minden bizonnyal ugyanerre a két kategóriára osztaná a világot egy értelmes földönkívüli is. Legalábbis kezdetben, mert hosszabb távon, egy technicizált környezetben már nem lesz szükség efféle különbségtételre. Különösen, hogy esetleg a környezet nem csak technicizált, de interaktív is lesz, és nem is nagyon fogunk nem „élőlényként”, a viselkedésünkre reagáló, hanem matematikai szabályszerűségeknek engedelmeskedő jelenséggel találkozni.
De hogy visszatérjünk tulajdonképpeni történetünkhöz: Newton után az a klasszikus fizika vált modellé, amely szabályokból (értsd: természeti törvényekből) vezeti le az egyes eseményeket és például a bolygók mozgását is. Illetve nem csak azokat. Orell egy szerint ugyan Newton zsenialitása nem kis részben abban állt, hogy megtalálta azt a területet, ahol jól lehet alkalmazni az általa használt matematikai módszereket, de a későbbiekben mégis ezeket próbálták kiterjeszteni (amelyből következne az előre jelezhetőség is) a közgazdaságtantól a biológiáig mindenütt. Eközben – nem különösebben meglepő módon – a tudományon belül mind erősebbé vált a katalogizáló helyett a magyarázó funkció: az arra való törekvés, hogy megmondjuk, mi miért történik éppen úgy, ahogy.
Most, 2011-ben azonban az úgynevezett sötét energia felfedezéséért adtak fizikai Nobel-díjat, és ez azért elgondolkoztató, mert itt nem egy újabb magyarázatról, hanem egy olyan, újabb megfigyelésről van szó, amelyhez nem társul használható értelmezés. Lee Smolin egyenesen azt állítja, hogy a korábbi évtizedekkel (sőt, évszázadokkal) ellentétben hosszú ideje nem történt a fizikában jelentős áttörés, és „pontosan ugyanannyit tudunk... a törvényekről, mint az 1970-es években”.
Szerinte ennek – legalábbis a részecskefizikán belül – az lehet az oka, hogy az 1940-es évek óta a pragmatikus „kemény”, matematizáláson alapuló stílus vált meghatározóvá a korábbi évtizedek „nehéz elvi problémákon” való töprengéseivel szemben (vagyis a Newton-i vonal továbbvitele állna a háttérben), számunkra azonban most fontosabb az a probléma, amit ez a jelenség felvet. Vagyis az, hogy ez az egész értelmezhető úgy is, hogy az utóbbi időkig az elméleti eszközök elég gyorsan fejlődtek ahhoz, hogy lépést tartsanak a megfigyelésekkel és leírásokkal, és folyamatosan magyarázatokkal szolgáljanak, ám egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez a jövőben is így legyen, és ennek megfelelően a fizika jövőjét is többféle módon képzelhetjük el.
Így példának okáért úgy, hogy a következő évtizedekben/évszázadokban az lesz a jellemző, hogy újabb területekre a megfigyelésekkel lépést tartva és az eddigiekhez hasonló hatékonysággal terjesztjük ki a magyarázatokat.
De hasonlóképpen elképzelhető, hogy a leíró és a magyarázó funkció időnként szét fog csúszni, és lesznek olyan időszakok, amikor a megfigyelés „elhúz”, és jóval több dologról lesz tudomásunk, mint amit képesek vagyunk megmagyarázni – aztán az új elméleti eszközökre építő megoldások beérik a megfigyeléseket, sőt, olyanokat is előre jeleznek, amelyek létéről/nemlétéről csak jóval később leszünk képesek megbizonyosodni, és hol az egyik, hol a másik fog előrébb járni.
És végül ott van a modell is, mely szerint lezárulóban van az a korszak, amikor a magyarázatok lépést tudtak tartani a megfigyelésekkel, és vagy az észlelési eszközök fejlődése, vagy az értelmezési eszközök korlátai miatt (vagy ezen kettő együttes hatásai következtében) a jövő fizikája egyre inkább vissza fog esni a Linné-i állapotba. A klasszikus „tudomány vége” modellek valami olyasmit szoktak állítani, mint amiről egy (amúgy nem igaz) városi legenda szerint az Amerikai Szabadalmi Hivatal vezetője, Charles H. Duell, beszélt volna az 1800-as évek végén, amikor azt hangoztatta volna, hogy már „mindent felfedeztek, amit [egyáltalán] lehet”. Viszont emellett eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy mi lesz, ha a tudomány nem ér ugyan véget, de a magyarázatok kora igen, és az egyre halmozódó megfigyelések nem fognak a 20. századéhoz hasonló módon új és használható magyarázatokhoz vezetni.
Mert ugye nincs valamiféle szerződésünk a természettel, amely értelmében az általunk használt módszerek/megközelítések/bármik a jövőben is szükségképpen ugyanolyan hatékonyak lesznek, mint eddig.

A vallások jövője

A vallások jövőjével kapcsolatban nem csak arra érdemes rákérdeznünk, hogy mi lehet a jövőjük, hanem arra is, hogy milyen tényezők határozták meg a múltjukat. Ebből ugyanis sok minden kiderül még akkor is, ha eközben a vallást mint olyat létező jelenségként tárgyalom, és nem foglalkozom vele, hogy van-e isten, mivel ebben a kérdésben nem vagyok kompetens.

Abban viszont igen, hogy amikor Abraha, Felix Arabia helytartója az abesszinok ellen fellázadva és Justinianus császár támogatásával megindult a muszlim kor előtti Mekka ellen, akkor egy történeti véletlenen múlt, hogy az elefántjai elpusztultak a város előtt (talán valamilyen fertőzés végzett velük), és a támadás összeomlott. Az iszlám kultúrában 571-et máig „az elefántok évének” nevezik, és nem kétséges, hogy ha Abhara győz, akkor Mohamed vallása sosem jön létre. Mint ahogy az is fordulópont lehetett volna, ha 717-ben az araboknak sikerül bevenniük Bizáncot, és azért nem sikerült, mert a keresztényeket vezető szíriai Leó császár a szokásosnál jobb hadvezér volt, és egy váratlanul hideg tél is a segítségére sietett. Máskülönben J. J. Saunders iszlámkutató szerint az ommajidák seregei a Dunán felhajózva Európa jelentős részét is meghódíthatták volna, és ma a kereszténység talán nem nem lenne más, mint egy „obskúrus” vallás a német erdőkben. De említhetnénk az is, amikor 988-ban a kijevi Vlagyimir herceg végül a bizánci kereszténységet mellett döntött, bár korábban latolgatta mind a nyugati kereszténység, mind az iszlám felvételét.
A példákat még folytathatnánk, de az valószínűleg így is látszik, hogy egyes estekben a történeti helyzeteknek és a véletleneknek nagyon is alapvető szerepe volt, és alakulhatott volna úgy is, hogy nem a kereszténység meg az iszlám lesz a két legnagyobb mai vallás. Eközben azonban – véletlenek ide vagy oda – többféle szabályszerűséget is felfedezhetünk.
Először is azt, hogy miként az adherents.com összefoglalója is megjegyzi, az újabb vallások rendszerint (még ha a scientológia például kivétel is ezen szabály alól) valamelyik már létező „vallási keretrendszerből” emelkednek ki. A történelem iránya mintha a politeistától a monoteista vallások felé mutatna: az ókorban a mezopotámiaiaktól és az egyiptomiaktól a görögökig és a rómaiakig gyakorlatilag mindenki tömbistenhívő volt, ma viszont a kereszténység különböző formái és az iszlám együttesen több, mint az emberiség felét fedik le, míg a hinduk, buddhisták és a tradicionális kínai vallás követői és egyéb politesták együttesen sem tesznek ki többet egyharmadnál. Viszont a kereszténység – az akkoriban inkább kivételnek számító módon – a monoteista judaista; második lépésben pedig az iszlám pedig az Európán és egyes Közel-keleti részeken kívül hosszú időn át nem különösebben jelentősnek számító „keresztény keretrendszerből” nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a monoteizmus per definitionem „sikeresebb” lenne, hanem arról, hogy az egyistenhit előretörésében a fentebb már emlegetett történeti okok és véletlenek játszottak meghatározó szerepet.
Eközben viszont megtévesztő lenne az aktuális sikerességből kiindulni. A bizánciak által eretneknek tekintett nesztorianizmus a 9. és a. 14. század között a legelterjedtebb keresztény vallás volt – és még olyan mongol törzs is akadt, amely áttért rá, miközben a nyugati kereszténységet (az iszlámmal ellentétben) egyszer sem választották. Értsd: egy vallás aktuális sikeressége nem biztos, hogy indikátora a későbbieknek.
Másfelől viszont a vallások ugyanúgy „nem halnak ki”, mint ahogy a nyelvek sem (amennyiben megfelelően dokumentáltak), és a jövőben visszatérhetünk hozzá. Ma nem csak a nesztorianizmusnak van web lapja az interneten (noha a 20. század elején még „halottnak” tűnt), de pl. a neopogányság is megerősödőben van.
A vallás a történelem folyamán persze mindig is jelen volt. Alexis de Tocqueville francia gondolkodó A demokrácia Amerikában című könyvében ugyan azt írta az 1830-as évek végén, hogy „az iszlám nem lesz képes hosszú távon megtartani az erejét a felvilágosodás és demokrácia korában, míg a kereszténység arra rendeltetett, hogy uralkodjon ezekben a korokban”. Azaz szerinte legalábbis a vallás egyes formái nem képesek ellenállni a racionalitás eszméinek, de ebben ugyanúgy nem lett igaza, mint ahogy azoknak sem, akik a felvilágosodástól a tartós szekularizációt várták, és innentől kezdve érdemes azzal a feltételezéssel élnünk, hogy a helyzet a belátható időn belül nem fog megváltozni. Elvégre a világtörténelem során eddig sosem szorult jelentős mértékben vissza a vallásosság.
Úgyhogy idáig érve több kérdést is feltehetünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy vajon mennyire „bonyolult dolog” a vallás, és az egyik válasz szerint több (számos) különböző megoldás ugyanúgy kielégítheti vallásos igényeinket. Eszerint az óegyiptomi hitrendszer ugyanolyan „jó” volt, mint egy mai, és csupán történeti okai vannak, hogy az idők folyamán eltűnt.
A másik válasz viszont az, hogy a különböző vallások a hívők megnyerésért egyfajta „darwini versenyfutást” folytatva egyre jobban „illeszkednek” a hívők agyához, és az időben előrehaladva ugyanúgy tökéletesednek (és ebben az esetben valóban tökéletesedésről értelmes beszélni), mint ahogy a nyelvek esetében történik. Ekkor azt lenne érdekes tudni, hogy vajon a jövőben válhatnak-e még a mostaninál is „jobbá”, és az alapján, hogy a jelenleg meghatározó vallások jelentős része „erőpozícióból” terjedt el, nem pedig azért, mert az emberek egyszerűen vonzóbbnak tartották őket, és áttértek rájuk, arra a feltételezésre hajlok, hogy az igazi „szupervallásra” még várni kell, mert eddig túlságosan kevés „valláskísérlet” történt. Amennyiben ez a forgatókönyv helyes, úgy ez a bizonyos „szupervallás” előbb-utóbb meg fog jelenni, és néhány száz, ezer vagy tízezer év múlva a maival ellentétben nem több, nagy irányzat lesz, hanem egyetlen – noha mellette persze valószínűleg mindig lesznek kis egyházak is. Elvégre mindig akadnak, akiknek eltérnek az átlagtól a preferenciái.
Még hosszabb, mondjuk millió éves távon pedig az is elképzelhető, a vallás sem marad fenn. Abból, hogy ilyen vagy olyan formában, de azóta van, hogy a homo sapiens létezik, az sejthető, hogy valamiképpen az agyfelépítésünknek is szerepe van benne: mintha csak lenne valamilyen mentális szervünk az isten/istenek elképzelésére függetlenül attól, hogy az létezik-e. Viszont mint ahogy Freeman Dyson amerikai fizikus fogalmaz: „bármelyik irányba induljunk is az időskálán, egymillió évnél távolabbra jutva többé nem tartozunk az emberi fajhoz”. Ugyanis ennyi idő alatt  – még ha nem avatkozunk is be genetikailag – biológiailag teljesen át fogunk alakulni (mint ahogy az hominidák korában is másmilyen volt a testünk és agyunk felépítése, mint most), és így lehet, hogy a ma ránk jellemző biológiai vonásainkkal együtt ez a „mentális szervünk” is el fog tűnni. Talán azért, hogy valami olyasmi jelenjen meg helyette, ami számunkra még ugyanúgy elképzelhetetlen, mint egy korai és egyáltalán nem emberszerű emberősnek a vallás.

A bejegyzés a 2011. december 8-án az SF Portál Meetup-on elhangzott előadás módosított verziója.

A válságrezsimektől a szuperválságokig

Az ipari forradalmak előtt a „gazdasági válságok” természete teljesen más volt, mint utána, és mostanra a jelek szerint ismét változás következett be.

A biológiai ancien régime-ben minden alapja a föld volt: ha egy adott területen fát ültettünk, akkor azon nem tudtunk élelmiszert termelni. Vagyis ez zéró összegű játék volt, és a populációt és a produktivitást egyaránt a rendelkezésre álló föld mennyisége korlátozta (ezért is gondolta Malthus a 18. század végén, hogy hamarosan „túl fogjuk szaporodni” a rendelkezésünkre álló területeket). Eközben a fellendülések és visszaesések értelemszerűen első sorban az időjárás ingadozásaitól függtek. A napsugárzás éves ingadozása mellett a hosszabb távú időjárási/éghajlati változások határozták meg, hogy mennyire élünk jól (és eszerint a logika szerint az sem véletlen, hogy a neolitikus forradalmakra is egy felmelegedési periódus elején került sor).
A második korszak kezdetét az ipari forradalom jelentette. Itt már nem a természet rövid távú ingadozásai, hanem az ipari termékek mennyisége és a kereslet, kínálat, túltermelés stb. határozta meg a felfutásokat és a recessziókat. Az első modern értelemben vett gazdasági válságra 1857-ben került sor, de ide sorolható az 1929-es Nagy Gazdasági Válság is, amelyet ugyan pénzügyi problémák robbantottak ki, ám az alapvető problémát az jelentette, hogy az I. Világháború mezőgazdasági és ipari túltermeléshez vezetett.
Mostanra pedig mintha beléptünk volna a harmadik korszakba, amikor egy speciális társadalomtechnika: a pénzügyi rendszerek válnak a válságok elsődleges okává. Niall Ferguson brit történész úgy fogalmaz A pénz felemelkedése című művében, hogy „a társadalom felemelkedése szempontjából... éppen olyan fontos a hitel és az adósság fejlődése, mint bármelyik technikai újítás”, és a pénzügyi innovációk persze éppúgy nem biztos, hogy sikeresek (vagy legalábbis elsőre sikeresek) lesznek, mint ahogy egy „hagyományos” találmány esetében sincs erre garancia (sőt). A papírpénz bevezetése  Kínában először ugyanúgy kudarcnak bizonyult (és a Mingek ezért is tértek vissza az ezüstalaphoz), mint ahogy az 1300-as évek három legnagyobb itáliai bankja: a Bardi, a Peruzzi és az Acciaiuoli is megbukott. És ebbe a sorba illik az is, hogy 2008-ban pedig az „értékpapírosított hitelezés” (ahogy Ferguson fogalmaz), illetve általában véve a globális pénzpiacok nem megfelelő működés okozott (időjárástól és túltermeléstől függetlenül) globális problémákat.
Soros György szerint az az egyik fő probléma, hogy bár globális gazdaságban élünk, ennek a létét nem alapozza meg valamiféle globális társadalom; ismét csak Ferguson pedig azt mondja, hogy „a pénzügyi rendszer hibája mindig az emberi természetről árulkodik, illetve azt nagyítja fel”. Tehát érdemes lehet eltöprengeni rajta, hogy nagyon-nagyon hosszú távon ez a bizonyos „emberi természet” miként változhat meg. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt biológiai és mentális értelemben sem voltunk emberek, bízvást számíthatunk rá, hogy még ha nem is állunk neki az embermódosításnak, a távoli jövőben sem leszünk azok, és kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt, az akkori és ottani körülményekhez való alkalmazkodást segítő mentális szerveink miként fognak megváltozni/módosulni.
Egyelőre azonban inkább az a kérdés, hogy a nagyon is közeli jövőben sikerül-e megfelelően kezelni a pénzügyi rendszer működéséből származó problémákat. A 21. századot ugyanis várhatóan nem annyira a számítás-, mint a társadalomtechnikák sikerei vagy kudarcai fogják meghatározni.
A ránk váró helyzetet persze nem lesz egyszerű kezelni – különösen, hogy a különböző válságrezsimek „magukban foglaló” természetűek: az ipari társadalomba való belépés nem jelenti automatikusan a biológiai ancien régime függőségeitől való hosszú távú megszabadulást (még ha a 20. században leginkább úgy tűnhetett is a fejlett országokban); és persze a 21. században is jelenthet gondot a túltermelés még akkor is, ha jelenleg leginkább a pénzügyi mechanizmusok nem megfelelő működése van reflektorfényben.
Ráadásul nem is kell különösebben pesszimistának lennünk ahhoz, hogy az úgynevezett termoglobalizációval kapcsolatban arra számítsunk, hogy ismét az eddig inkább a biológiai ancien régime-re jellemző problémákkal kell majd szembenéznünk a környezeti problémák súlyosbodásával Ad absurdum még egy olyan „szuperválság-forgatókönyv” is elképzelhető, ahol a felmelegedés okozta problémák a pénzügyi rendszerek problémáival egyszerre eszkalálódnak, és függetlenül attól, hogy ezt egy esetleges túltermelési válság is kiegészítené-e őket, ennek súlyos következményei lehetnének.
Amivel viszont még mindig nincs vége a történetnek. A pénzügyi válságok a 17. században még leginkább a gazdagokat érintették (elvégre nekik volt csak elég tőkéjük,hogy befizessék magukat mondjuk a tulipánőrületbe), és csak a 20. századra jutottunk oda, hogy a „kisember” is beszállhatott egy financiális pilótajátékba – és elveszíthette a pénzét, miközben az ebből fakadó problémák globálissá váltak. Azaz: az időnyíl irányát újabb válságtípusok megjelenése jelöli ki, és bízvást számíthatunk rá, hogy a jövőben olyan, új válságtípusokkal kell majd szembenéznünk, amire most nem is gondolunk.

Mégsem információs forradalom?

James A. Dewar amerikai kutató 1998-ban a könyvnyomtatást és az internetet állítva párhuzamba arra a következtetésre jutott, hogy mint ahogy az előbbi is mindent átalakított, az utóbbi is mindent meg fog változtatni. A párhuzam meggyőzőnek látszik – könnyen lehet azonban, hogy a beígért információs forradalomból semmi sem lesz.

Dewar kiindulási pontja az volt, hogy a könyvnyomtatás mint kommunikációs forradalom az egy-a-sokhoz modellt tette hatékonnyá, és ez aztán számos előre nem látott és nem szándékolt következménnyel járt a reformációtól a tudományos forradalomig bezárólag. Mivel pedig az internet a sok-a-sokhoz kommunikációt forradalmasítja, ezért ennek (vagy általánosabban fogalmazva: az információs technológiáknak) is hasonlóan átütő hatása lesz. Ezt a koncepciót kiterjesztve akár még azt is megtehetjük, hogy az emberi tudáskommunikáció történetét három szakaszra osztjuk, ahol az első: a könyvnyomtatás előtti kor az egy-a-kevéshez. Ez lényegében arról szólt, hogy az adott szerző csupán néhány másikkal osztja meg a tudását – és talán még az sem véletlen, hogy egy ilyen rendszer erősen tekintélyelvű, és első sorban a korábbi auktorok munkáinak tanulmányozására koncentrál. A képet persze árnyalja, hogy a „nem tudós” mesteremberek már a 12. század elején írnak könyveket (természetesen latinul), de a vernakuláris (népnyelvi) publikációk csak a nyomtatás elterjedése után válnak általánossá, és ezek a művek témánk szempontjából egyáltalán nem mellékes módon jelentősen kiszélesítik azok körét, akik hozzáférhetnek a tudáshoz (Leonardo például sosem tudott sem görögül, sem latinul megtanulni). Ehhez képest most az angol hipercentrális és vetélytárs nélküli nyelvvé válásával éppen ellenkező irányú folyamat zajlik le.
Ezen a helyzeten a gépi fordítás minden bizonnyal változtatni fog  – de ez nem jelenti azt, hogy az információs technológiák elterjedése szükségképpen a könyvnyomtatáséhoz fogható nagyságú változásokat okozna. A mostani helyzet ugyanis teljesen más, mint amilyen Gutenberg után volt. A könyvnyomtatás bizonyos értelmben az ún. kambriumi robbanáshoz hasonlított, amikor evolúciós léptékkel mérve az egyik pillanatról a másikra megjelentek a ma is létező állat törzsek (példának okáért a gerincesek vagy az ízeltlábúak). Vagyis az élet mindaddig üres evolúciós fülkékbe nyomult be, ahol semmi sem gátolta a terjedését – azóta viszont, hogy ez lezajlott, ugyanúgy nincs igazán hely új törzseknek, mint ahogyan az amerikai Vadnyugat meghódítása óta sincs hely azoknak, akik új és olcsó földeket akarnának elfoglalni.
És most mintha mi is ilyen vadnyugat utáni korban élnénk. Niall Fergusson brit történész Civilizáció című művében egyenesen azt vizsgálva, hogy a Nyugat az utóbbi évszázadokban miért bizonyult annyival sikeresebbnek a konkurens megoldásoknál, azt mondja, hogy „a kulcs... nyilvánvaló módon az intézményekben rejlik”. Vagyis abban, hogy a nyugati „társadalomtechnológiák” más utakon fejlődtek, mint a többiek.
Peter L. Bernstein amerikai gazdaságtörténész úgy véli, hogy az ó- és középkorban az emberek még nem működtettek nagy és összetett társadalmi és adminisztratív rendszereket, és így egyfelől rendszerint nem kellett specializált szakember a a hibák kijavításához; másfelől a hibának nem volt „tovaterjedő hatása”. Amikor viszont a helyzet kezdett megváltozni, akkor szükségessé vált a valószínűségszámítás és a kockázatkezelés bevezetése (nagyjából az 1600-as évek első felétől).
Vagyis a társadalom az időben előre haladva sokkal jobban rétegződöttebb és komplexebb lett, mint amilyen a könyvnyomtatás megjelenése előtt volt. Johan Gouldsbom holland kutató szerint az időnyíl iránya egyenesen a társadalmi sztratifikáció (rétegződés) és komplexszé válás felé mutat.
Amiből számunkra leginkább az az érdekes, hogy innentől kezdve viszont nem tehetünk egyenlőségjelet az akkori meg a mostani helyzet között, és hiba lenne abból kiindulni, hogy – egy mégoly jelentős – technikai változás is, mint amilyen az internet és a sok-a-sokhoz kommunikáció, szükségképpen ugyanolyan alapvető változásokat fog okozni, mint annak idején az egy-a-sokhoz könyvnyomtatás. Elvégre legalábbis lehetséges (és én személy szerint hajlok is rá, hogy így gondoljam), hogy a mostanra kialakult társadalmi komplexitás és a különböző szabályozásoknak (társadalomtechnikai megoldásoknak, ha így jobban tetszik) Gutenberg idején még nem létező rendszere lehetetlenné teszi a hasonló léptékű váltásokat.
Azaz: a hagyományos, „jön az információs forradalom” forgatókönyv mellett egy másmilyen is elképzelhető. Egy példával élve: a szellemi tulajdonjogok szabályozása teljesen más lett a könyvnyomtatás elterjedése után – az „internet korában” azonban könnyen lehet, hogy a már meglévő, „kábel előtti” szabályozásokat terjesztjük ki a cybertérre is (annak idején viszont nem igazán voltak olyan, a tömeges információközlés szabályozásával foglalkozó előzmények, amikre támaszkodni lehetett volna).
John Gilmore internetaktivista valamikor 2000 után azt állította, hogy az internet hibaként fogja fel a szabályozásokat, és kikerüli őket, tehát mintegy per definitionem a „szabadság eszköze”, de ezzel valójában nem tett mást, mint annak a Clinton-adminisztrációnak a felfogását visszhangozta, amely 1993-ban a világhálót mint a szabadság és demokrácia eszközét tette mindenki számára hozzáférhetővé. És eközben mindössze arról feledkezett meg, hogy a technológiák önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem az a döntő, hogy mire használjuk őket. Ráadásul a technika megléte önmagában nem is elég: megfelelő társadalomtechnológia is kell hozzá. A nyomtatás Európában például alapvető változásokhoz vezetett – a másmilyen berendezkedésű ottomán birodalomban, alapvetően más körülmények között viszont nem. És ugyanígy: attól, hogy egy kommunikációs technológia a középkorban áttöréshez vezetett, túlságosan is sok a különbség az akkori meg a mostani helyzet között ahhoz, hogy ugyanerre számítsunk.

Köszönet Molnár Csabának az inspiráló kérdésfelvetésért. 

Galilei, a kenyérpirító és a politikusok

August Comte, a modern szociológia egyik megalapozója a 19. század elején arról írt, hogy a teológiai felfogástól a racionalitás felé haladunk, és a jövőben a társadalmat szociológusok fogják irányítani. Ehhez képest ha egy marsi történész figyelné a Földet, akkor azt látná, hogy mindenütt a politikusok a meghatározóak – és lehet, hogy nagyon csodálkozna ezen.

A probléma ugyanis némiképp leegyszerűsítve az, hogy miért olyan emberekre bízzuk a társadalom irányítását, akik azért kerültek ebbe a pozícióba, mert ők elvállalták, mi pedig megválasztottuk őket, miközben ebből nem következik szükségképpen, hogy értenek is hozzá. Ahhoz, hogy buszt vezessünk, vagy általános iskolában tanítsunk, megfelelő végzettség kell, ahhoz viszont, hogy adott esetben egy egész országgal kapcsolatban döntsünk, nem. Churchill annak idején úgy fogalmazott, hogy „a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája – leszámítva azokat, amelyeket már kipróbáltunk”. Értsd: eddig még mindig ez vált be a legjobban, ám ebből nem következik, hogy nem létezhet ennél jobb megoldás – bár nem biztos, hogy ezt a bizonyos „ennél jobbat” meg is tudjuk valósítani.
Thomas Thwaites a londoni Királyi Művészeti Főiskoláról néhány éve megpróbált kizárólag saját erőből, az alapoktól előállítani egy kenyérpirítót (úgy, hogy még a vasat is ő dolgozza fel hozzá), és végül arra a következtetésre jutott, hogy a projektre „könnyen rámehetne az egész életem”. Ami nem is meglepő, írja Tim Harford angol közgazdász Az alkalmazkodás logikája című könyvében, hiszen „a pirító világunk összetettségének egyik szimbóluma... képet ad azokról az akadályokról..., amelyekkel szembe kell néznie mindazoknak, akik meg akarják változtatni”.
Az új társadalomtudományok azt követően jelentek meg, hogy– az ipari forradalom hatására – átalakult a társadalom. Ami a szociológiát illet, ez azért vált lehetővé, mert az nem lévén már beszorítva a feudális struktúrákba, meg lehetett figyelni az emberek egymáshoz való viszonyát. Érdemes eltűnődnünk rajta, hogy vajon milyen, hasonló váltások/szétválások következhetnek be a jövőben, és milyen új társadalomtudományok jelenhetnek majd meg.
Ami pedig a közgazdaságot illeti, itt szintén az ipari forradalom hatására elvált egymástól a termelés és a fogyasztás, és innentől fogva volt értelme tanulmányozni a termelő és a fogyasztó viszonyát is. Ma úgy gondoljuk, hogy a közgazdaságtannak három célja lehetne:

• leírást adni arról, hogy miként működnek a gazdaságok
• leírást adni arról, hogy miként kellene működniük
• megmondani, hogy miként lehet elérni a kívánt célt, és miként lehet(ne) egy „felhasználói kézikönyvet” összeállítani ehhez.

Nem biztos persze, hogy jelenleg bármelyikre is képesek vagyunk. Egy vicc szerint a közgazdászok nagyon sikeresek: az utóbbi öt válságból kilencet eredményesen jósoltak meg, de még ennél is nagyobb gondot jelent, hogy miközben a természettudományokban a kísérleti módszerek rendkívül eredményesek voltak, aközben azzal a területtel, amely mindenkit közvetlenül érint, vagyis a gazdasággal, illetve a társadalommal kapcsolatban eddig alig néhány nem szándékolt kísérletet hajtottunk végre.
A 20. század például „kipróbálta” a fasizmust (ez szerencsére legfeljebb egy-két évtizedig bizonyult gazdaságilag és társadalmilag életképesnek); a kommunizmust (amely mintegy hetven év alatt bukott meg); és végül a kapitalizmust, amely egyelőre nem csupán működőképesnek tűnik, de a történelem folyamán először az emberiség túlnyomó része is ezt a formát tartja kívánatosnak, és errefelé törekszik. Csak éppen attól, hogy hosszabb ideig tűnt használhatónak, mint a másik kettő, semmi sem garantálja, hogy a jövőben is használhatónak fog bizonyulni; illetve az sem biztos, hogy nem váltja majd fel valami más.
Vagy váltaná, viszont a Harford által emlegetett komplexitás egyben azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy az időben növekvő összetettség egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy letérjünk a mostani pályáról, és másba kezdjünk.
A 17. század elején az akkori „fizikusok” (nevezzük talán így őket) viszonylag könnyen átváltottak az arisztotelésziről a modern, Galilei nevével fémjelzett és a korábbitól teljesen eltérő fizikára. Ma viszont egy ilyen éles váltás a modern tudományban – többek között a ráépülő intézményrendszer miatt – gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ugyanúgy nem lehetünk benne biztosak, hogy a jelenlegi tudomány a „legjobb megoldás”, mint ahogy abban sem, hogy a kapitalizmus az – csak éppen nem igazán folynak kísérletek magával a tudománnyal. Persze miközben fontos lenne, hogy létezzen valamiféle „hogyan kísérletezzünk magával a tudománnyal” típusú elméleti keretrendszer, ötletem sincs, hogy ezt hogyan lehetne kidolgozni.
Mint ahogy egészen a legutóbbi időkig: azoknak a randomista közgazdászoknak a megjelenéséig a közgazdaságtanban sem folyt igazi kísérletezés, akik szerint az ilyen megoldások ezen a területen is alkalmazhatóak. Michael Kremer, Paul Glewwe és Sylvie Moulin (miként ez ismét csak Harford könyvében olvasható) viszont azt vizsgálták meg, hogy vajon tényleg hatékony-e a kenyai iskolásoknak juttatott tankönyv, úgyhogy néhány iskola ugyan ilyeneket kapott, miközben másoknak flipchartot adtak; és volt egy olyan csoport is, amelynek féreghajtó tablettát. És csak ezeknek az eredményei javultak.
Vagyis: a próba-szerencse módszer (amely a múltban a „hagyományos” tudományos kísérleteknél is komoly szerepet játszott) a társadalomtudományoknál is hatékony lehet. Legalábbis egyes esetekben, ugyanis ez csupán a lokális maximum keresésére alkalmas, és ebben az értelemben a kapitalizmus is egyfajta lokális maximumkeresés eredménye. Kétségtelenül jobban bevált a másik kettőnél, de lehet, hogy elképzelhető helyette jobb is.
És hasonlóképpen: a politikusok általi kormányzás kétségkívül hatékonyabban működik, mint amikor feudális uralkodók hoztak döntéseket, de azért elképzelhető, hogy még érdemesebb lenne máshogy csinálni.
Ám nem biztos, hogy ezt a „máshogyat” a próba-szerencse módszerrel el tudjuk érni. Sőt. Edison ugyan úgy fejlesztette ki a szénszálas izzót, hogy minden, a keze ügyébe kerülő anyagot végigpróbált (és talált is egy jó megoldást); azzal viszont hiába kísérletezett, hogy szintén a próba-szerencse módszerrel megépítsen valamiféle atommotort.
Ehhez ugyanis elengedhetetlen a megfelelő fizikai elmélet, és ennek megfelelően legalábbis eltűnődhetünk rajta, hogy nem lenne-e szükség egy olyan elméletre is, amelyet felhasználva mintegy megépíthetnénk a „társadalmi atommotort”, és ennek a segítségével esetleg jobb megoldást találjunk az eddigi legjobbnál, vagyis a kapitalizmusnál és a politikusok által irányított társadalomnál. Az pedig más kérdés, hogy attól, hogy a természettudományoknál létezik ilyen elméleti megalapozottság, nem biztos, hogy meg lehet alkotni egy ilyen, a továbbiakban alapul szolgáló társadalomtudományi elméletet.

De azért amíg meg nem próbáltuk, addig bízhatunk benne, hogy igen.

A malthusinál is rosszabb?

Mármint a jövő, ami esetleg ránk vár. Malthus A népesedés törvényéről szóló 1798-as tanulmányában azt állította, hogy a lélekszám négyzetesen, az élelemtermelésre felhasználható területek nagysága viszont csak lineárisan nő, tehát hamarosan éhínség vár az emberiségre. Ő persze nem számolhatott az ipari forradalom hatásaival.

1. A Malthus-i modell szerint amikor megjelenik egy új, első lépésben a jólétet növelő megoldás, akkor a populáció is nőni kezd, és a „malthusi plafont” elérve a többletet is feléljük. A végeredmény pedig az lesz, hogy a korábbinál több ember kerül ugyanolyan körülmények közé.
2. Az ipari forradalom viszont – a történelem folyamán először – azt eredményezte, hogy a folyamatos népességnövekedés a jólét folyamatos növekedésével társult, és így Paul Kennedy amerikai történész megfogalmazását kölcsönvéve a Preparing for the Twenty-First Century című művéből ez „közepestől hosszútávig terjedő megoldást jelentett a gyorsan növekvő brit populáció számára”, illetve amikor az ipari forradalom hatásai tovább gyűrűztek, akkor a többi, fejlődésbe bekapcsolódó országnak is. Ez tehát a második lehetséges modell, és mintegy kétszáz évnyi fejlődés után hajlamosak lehetnénk azt gondolni, hogy a továbbiakban is ez lesz a jellemző.
3. Valójában azonban elképzelhető egy harmadik forgatókönyv is – különösen, mivel a jelenlegi rendszer építőkövei megváltozóban vannak. Egészen mostanig az volt az alapszabály, hogy egy adott terület fejlettségének meglehetősen jó mérőszáma, hogy egyfelől hány embert képes eltartani; másfelől mennyire urbanizálódott. Csak éppen a 21. század elejére a korábban jellemző mintázattal ellentétben nem az iparilag fejlettebb területekről (pl. Angliából) irányul a kevésbé fejlett területek felé a migráció, hanem éppen fordítva, és eközben a határ fogalma is átalakulóban van.
A nemzetállam kialakulása óta úgy gondoljuk, hogy az adott országot ellenőrzése alatt tartó központi hatalom egyben a teljes területet is ellenőrzése alatt tartja, csak éppen ez korábban nem mindig volt így, és legalábbis kérdéses, hogy a jövőben így lesz-e. Idantürosz szkíta hadvezér annak idején azt válaszolta Dareiosz perzsa uralkodónak, hogy „ha tudni akarod, miért nem vagyok hajlandó harcolni, megmondhatom: a mi országunkban nincsenek városok és földek, amiknek az elvesztésétől vagy feldúlásától való félelem rávenne egy csata elsietett vállalására”. Értsd: egyáltalán nem mindegy, hogy mik az adott területet ellenőrző (bár ezt a fogalmat a szkíták esetében csupán fenntartásokkal használhatjuk) céljai – és emellett nem mindegy az adott hatalom jellege sem.

A európai rendszerben az az ellenőrzés hatékonysága nem csökken a középponttól (fővárostól) távolodva – viszont Indonéziában például igen. Peter Haggett brit geográfus azt mondja, hogy a „modern nézetek szerint az állam a Föld felszínének egy darabja, amelynek területi határai feszültségi állapot következtében maradnak fenn”. Illetve nem maradnak fenn akkor, ha az államnak nem célja a határok fenntartása –vagy éppenséggel nincsenek meg rá az eszközei, mert mondjuk a két, egymással határos ország közötti jóléti és populációs különbségek olyan mértékű illegális migrációhoz vezetnek, mint például az amerikai – mexikói határon, ahol a világ vezető gazdasági hatalma sem boldogul a problémával. Kennedy szerint „a fejlett migrációkontroll... valószínűtlen, hogy sikeres lenne a globális demográfiai ellentétek korában”. Bár volt egy időszak, amikor a meglévő technológiai és társadalomtechnikai megoldások lehetővé tették a nemzetállamok számára a területeik (és ennek megfelelően határaik) hatékony ellenőrzését, ennek a népességnövekedés várhatóan előbb-utóbb véget fog vetni.
Eközben a korábbiakkal ellentétben már nem a fejlett, hanem a kevésbé fejlett területek népessége növekszik rohamosa, és ezért érdemes azon, hogy egy, a nyugaton megszokottakhoz képest túlnépesedett világban az államhatalom képes lesz-e a mostanihoz hasonlóan hatékony ellenőrzést gyakorolni területei felett, illetve ha nem (és ha ez a jelenlegi nemzetállam végét fogja jelenteni), akkor a jövőben milyen új megoldások bukkanhatnak fel. Kissé leegyszerűsítve ugyanis azt mondhatjuk, hogy a jelenlegiek nem bármilyen körülmények között működőképesek, és a növekvő populációval szemben feltehetően nem lesznek hatékonyak.
Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, eközben a másik, fentebb már említett „sikerességi” mutató, az urbanizáció is egyre inkább nem a fejlett, hanem a fejlődő országokra jellemző, és a 21. század első felében a legnagyobb megapoliszok Mexico City, Sao Paulo, Calcutta, Bombay és Sanghai lesznek – nem pedig London, Párizs vagy New York. Azaz: a városiasodás eddig azért volt fontos indikátor, mert egyben az iparosodás (és jólét) mértékét is mutatta. Most viszont az iparosodás (jólétnövekedés) és az urbanizáció már nem kapcsolódik össze.
Mindent egybevetve tehát az mondható, hogy nagyjából a Felvilágosodással és a nyugati értelemben vett technika (illetve a tudomány) felemelkedésével párhuzamosan elkezdtük a jólét növekedését mintegy szükségszerűnek tekinteni. Az ipari forradalom alatt és után ez indokoltnak is tűnhetett.
Most viszont két problémával kell szembenéznünk.
Egyfelől Kennedy egyenesen azt kérdezi, hogy „vajon a 'nyugati értékek'... megőrzik-e a fontosságukat egy olyan világban, amelynek túlnépesedett társadalmai nem tapasztalták meg a Felvilágosodás racionális tudományosságát és liberális alapelveit?”
Másfelől mi van akkor, ha a „pozitív” fejlődési modell, illetve a malthusi plafonon alapuló modell helyett most egy olyan következik, ahol a folyamatosan növekvő népesség nem azt eredményezi, hogy végül majd többen élnek vagy jobban, vagy pedig legalább ugyanolyan életszínvonalon, mint addig, hanem azt, hogy az időben előre haladva egyre többen leszünk ugyan, de egyre rosszabbul élünk? Vagyis ahol az esetleges további tudományos/technikai áttörések is csupán ennyire elegendőek, mert a populációnövekedés mintegy maguk alá temeti a hatásaikat?
A „jólét” a neolitikus forradalmaktól kezdve egészen a 18. századig lényegében stagnált, és nem tudjuk, hogy Aquinói Szent Tamás idején jobbak voltak a körülmények, mint Nagy Sándor korában, az ipari forradalom óta folyamatosan javuló életszínvonal pedig talán egy nagyon is jól behatárolható korszak jellegzetessége volt. Nem pedig valamiféle általános törvényé.

A mesterséges intelligenciától a szeletintelligenciáig

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszaka jó közelítésben arról szólt, hogy minél inkább emberi értelemmel rendelkező gépeket próbáltunk létrehozni, ám azóta másfajta mesterséges intelligenciák (mármint ha nevezhetjük őket egyáltalán így) konstruálása felé mozdultunk el.

Paul Davies arról ír a Kísérteties csönd című könyvében, hogy (talán) a posztbiológiai értelem megjelenése felé tartunk, mivel a gondolkodás számára a biológiai burok nem éppen a legbiztonságosabb. Tehát a hús-vér intelligencia csupán az első lépés, és egymillió év múlva az értelem hordozói ugyanúgy nem fogják biológiai entitásoknak tekinteni magukat, mint ahogy mi sem úgy gondolunk magunkra, mint akik alapvetően vízi állatok (noha annak idején persze az óceánból másztak ki az őseink). Úgyhogy Davies szerint amennyiben lehetséges kvantumkomputert építeni, akkor a nálunk fejlettebb idegen civilizációkat, illetve azok képviselőit leginkább a számukra zavaró hőtől távol, a csillagok vagy éppen a galaxisok közötti világűrben lebegő szuperszámítógépekként kell elképzelnünk.

Csak éppen túl azon, hogy ez nem szükségszerűség, hanem csupán – esetleg – létező lehetőség, az is kérdéses, hogy miként is kell elképzelnünk ezt a bizonyos mesterséges értelmet. Az 1950-es évek kutatói úgy gondolták, hogy – miként fentebb már említettük – lényegében ugyanolyan lesz, mint az ember, aki az olyan, egymástól tökéletesen különböző problémákat, mint pl. egy egy arc felismerése vagy egy sakkállás elemzése, ugyanazt az „általános értelmet” használva oldja meg. Vagyis AGI-kat képzeltek el (értsd: Artificial General Intelligence).

Csak éppen azóta az ASI-k kerültek az érdeklődés homlokterébe (Artificial Specialized Intelligence. Ezeket bátran nevezhetnénk akár „szeletintelligenciának” is). Kezdetben a kognitív pszichológusok abból indultak ki, hogy vannak „alapdolgok”, amiket mindenki jól csinál (pl. észlelés), és vannak, amelyeket csak nagyon kevesen (sakkozás), és amennyiben egy gép képes lesz ügyesen tologatni a bábokat a 8x8-as mezőn, úgy jó lesz azokban a dolgokban is, melyekben mindenki az. A Deep Blue azonban 1997-ben megverte Kaszparovot. A fentebbiek alapján arra számítanánk, hogy aki/ami a gondolkodás egy speciális válfajában, a sakkozásban kiválóan teljesít, az általában véve is értelmes, az IBM célszámítógépe azonban egyáltalán nem gondolkodott (hanem a nyers erő és nagy számú kombináció végigpróbálásával nyert).

Érdemes észrevennünk,hogy minden biológiai eredetű értelem AGI, elvégre egy kutyának például amellett, hogy megérti a gazdája utasításait, képesnek kell lennie érzékelni a külvilágot; megkülönböztetni az ehető dolgokat az ehetetlenektől stb. Ez persze nem különösebben meglepő: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, minden élőlénynek ugyanannak az „evolúciós egységcsomagnak” a feltételeit kell teljesítenie, és amennyiben nem elég jó az alapdolgokban, úgy nem fog eljutni a „magasabb szintű”, specializált feladatok megoldásához. Azaz azért AGI minden élőlény, mert az evolúció (és azon belül a természetes szelekció) nem teszi lehetővé,hogy egyetlen, specializált területen legyen „rátermett”. Eközben persze van korreláció a különböző, AGI-val megvalósított funkciók kifinomultsága között: egy rovar nem képes olyan jó minőségű „képfeldolgozásra”, mint egy macska, akinek/aminek jóval nagyobb általános célú problémamegoldó berendezés áll a rendelkezésére. Az pedig más kérdés, hogy ezt inkább látásra vagy inkább szaglásra használja, mint a kutya.

A városi legendák egyike szerint az ember csupán agykapacitásának 10 százalékát használja ki, noha mindannyian Einsteinek lehetnénk, ha 100 százalékban használnánk ki. A valóságban azonban agyunk egyfelől nem csupán az olyan specializált feladatok megoldására szolgál, mint amilyen a sakkozás, versírás vagy a fizika nagy egyesített elméletének keresése, hanem a legkülönbözőbb AGI-funkciókat is el kell látnia (érzékelés, egyes testi funkciók szabályozása stb.). Másfelől pedig mivel a nagy méretű agy fenntartása eléggé energiaigényes, ezért nehezen képzelhető el, hogy azt csak úgy, kihasználatlan lehetőségekkel telezsúfolva hordanánk magunkkal. Amivel nem azt akarom mondani,hogy nem jelenhetnek meg benne újabb funkciók (lásd pl. az írásközpontot), de azért több, mint valószínű, hogy leginkább „foglaltak” benne a helyek. Ez nem jelenti azt, hogy a közelebbi-távolabbi jövő embere agyának a szerkezete teljesen ugyanúgy fog kinézni, mint a miénk, és a „mentális szerveink” összeolvadással, átstruktúrálódással stb. változhatnak ugyan, de nincs valamiféle „agyi vadnyugat” a fejünkön belül, ahol üres területeket lehetne elfoglalni. A helyzet inkább a mai világhoz hasonlít, ahol gyakorlatilag minden földdarab az egyik vagy másik államhoz tartozik.

Kérdés persze, hogy az agyunkat mennyivel lehetne jobban megkonstruálni (elvégre az evolúció csupán lokális maximumkeresésre képes). De azért valószínű, hogy a jelenlegi megoldásnak, miközben az nem bánik pazarlóan a kihasználatlan helyekkel, megvannak és a jövőben is meglesznek a maga teljesítménybeli korlátjai – függetlenül attól, hogy milyen vagy milyen lesz a belső struktúrája. Egy adott anyagmennyiség sokféleképpen strukturálható át a gondolkodáshoz, de csak bizonyos komplexitás érhető el, akárhogy is ügyeskedünk.

Egy következő lépés tehát a csináljunk „nagyobb agyat” projekt lehetne, ám itt már különböző biológiai problémákba ütközünk addig bezárólag, hogy a megszületéskor a gyerek fejének át kell haladnia szülőcsatornán. Úgyhogy ha nagyobb méretű agyat szeretnénk, akkor elvileg (de csak elvileg, mert nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, és akkor az etikai kérdéseket még csak nem is érintettük) az alábbi lehetőségeink vannak:

• vagy találjunk arra egy megoldást, hogy a normál fejméretű újszülött agya azt követően növekedjen még vadabbul, mint eddig, hogy elhagyta az anyaméhet;
• vagy miután nagyobb fejű magzatokat hozunk létre, áttérünk a kizárólag császármetszéssel történő szülésre;
• vagy pedig az egész emberi testet áttervezzük, hogy a nők meg tudják szülni a jóval nagyobb fejű gyereket.

AZ ASI-knál persze nincsenek ilyen problémák, mert sem a lokális maximumkeresés és útfüggés révén behatárolt feltételek nem korlátozzák őket; sem pedig nem kell azt az „evolúciós egységcsomagot” magukkal hurcolniuk, amely nélkül az élőlények nem boldogulnának. És miért is kellene, elvégre rájuk nem a természetes, hanem a mesterséges szelekció hat, és innentől nem ugyanolyan játékszabályoknak kell megfelelniük. Márpedig a természetes és mesterséges szelekció között nagy különbségek vannak.

Annak például semmi akadálya nem volt, hogy az utóbbi révén szelekció révén olyan tehénfajtát hozzunk létre, amely emberi közreműködés nélkül képtelen világra hozni a borjút (vagyis a természetben nem maradhatna fenn), és egy fordító vagy sakkozó ASI-nál sem követelmény, hogy fejlett képfeldogozásra legyen képes. És innentől kezdve semmi sem teszi indokolttá, hogy a jövő mesterséges intelligenciáját (noha elvileg persze lehet, hogy megvalósítható) olyan AGI-ként képzeljük el, amelyre például Davies is gondolt, amikor a csillagközi térben lebegő kvantumszámítógép-értelemről írt. Eljátszhatunk viszont egyfajta „szeletintelligenciákból” álló AI-ökoszisztéma gondolatával. Ami egyben azt is jelentené,hogy a jövő mesterséges intelligenciája nem is hasonlítana a miénkre, és az általános célú biológiai intelligenciát nem egy szuper-, hanem egy egészen másfajta mesterséges szeletintelligencia megjelenése követné, amitől dőreség lenne azt várni, hogy ugyanúgy civilizációkat hozzon létre, mint ahogy mi tettük a fejünkben lévő AGI-t használva.

Érzelemgépek?

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszakát az a bízvást dualistának nevezhető elképzelés határozta meg, mely szerint az értelem és érzelem (vagy ha úgy jobban tetszik: a racionalitás és az irracionalitás) két különböző dolog, és ha értelmes gépeket akarunk építgetni, akkor az előbbi létrehozása (vagy inkább imitálása) is elég. A most kialakulóban lévő lovotika (love+robotics) szerint viszont nem, és ez amellett, hogy teljesen átértelmezi a mesterséges intelligencia célkitűzéseit, új problémákat is felvet.

Antonio Damasio amerikai agytudós szerint azok, akik „érzelmi defektusban” szenvednek, még az olyan egyszerű kérdésekre sem képesek válaszolni, hogy legközelebb kedden vagy szerdán találkozzanak-e a kezelő orvosukkal. Ez nagyon leegyszerűsítve valami olyasmit jelent, hogy nem tudunk dönteni, ha nem jelölik ki az érzelmek, hogy mi a fontos a számunkra, és mi nem az. Vagyis amennyiben azt szeretnénk, hogy egy mesterséges intelligencia ne csupán végrehajtsa az utasításainkat, de a szó jó értelmében „szolgáljon” is minket, úgy valamiféle, iránytűként szolgáló érzelmekre is szüksége lesz, és ezen a ponton eszünkbe juthat az az ajtó a Galaxis útikalauz stopposoknakból, amely mindig nagyon örült, ha keresztülment rajta valaki.
Tehát úgy tűnhet, hogy nem is olyan nehéz elképzelni egy olyan jövőt, ahol a különböző, többé-kevésbé intelligens használati tárgyaknak „érzelmeik” vannak a mobil jövőbeni utódjaiig, az ajtókig meg az üdítős ital palackjáig bezárólag, amely örömteli feladatának tekinti majd, ha figyelmeztethet minket, amennyiben nem optimális az általa tárolt ital hőmérséklete.
Ami viszont lehet, hogy túlzás, ugyanis innentől kezdve kérdés, hogy viszonylag egyszerű feladatok megoldásához szükség van-e egyáltalán ilyesmire, vagy elég lenne egy egyszerű hőmérséklet-jelző szenzor vagy egy LED, hogy jelezze, ha lejárt a szavatosság. Elvégre az élővilágban is minél komplexebb egy élőlény és minél magasabb szintű az intelligenciája (bármit is értsünk ez alatt), annál bonyolultabbak az érzelmei is. És ez fordítva is igaz: egyszerűbb konstrukció = egyszerűbb érzelmek. Ezen alapul az a meggyőződés is, mely szerint egy hangyát bántani nem akkora bűn, mint egy kutyát – elvégre egyszerűen nem tudunk akkora szenvedést okozni neki.
Innentől kezdve persze kiindulhatunk abból, hogy egy, a hangyáénál is alacsonyabb szintű és kevésbé összetett feladatot ellátó üdítős palacknak nincsen szüksége a hangyáénál mélyebb érzelmekre. Mint ahogy annak a bizonyos ajtónak sem, noha egyszer talán majd semmi elvi akadálya nem lenne, hogy viszonylag magas szintű intelligenciával (meg persze az ezzel járó érzelmekkel) lássuk el.
Amit már csak azért is megtehetünk, mert az élővilág és a mesterséges intelligencia közötti párhuzamba állításokkal mindig vigyázni kell. Ugyanis az előbbi – ellentétben az utóbbival - nem ismer olyan „célzott intelligenciát” (nevezzük talán így, bár valójában nem intelligenciáról van szó), amely képes ugyan megverni sakkban Kaszparovot, ám a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységekkel sem boldogulna. Tehát amennyiben ennyire különböznek, miért is ne lehetne megpróbálkozni „specializáltan gondolkodó gépek” helyett olyan „érzelemgépek” építésével, ahol az egyik vagy másik érzelmi képesség ugyanúgy túlteng, mint a Deep Ble-nál a sakktudás.
Az pedig más kérdés, hogy vajon mire lennének jók az ilyen konstrukciók.
És azon is érdemes eltűnődnünk, hogy ha magas szintű intelligenciát imitálni képes berendezéseket hasonlóképpen magas szintű „érzelmekkel” látjuk el, akkor vajon ez nem oda fog-e vezetni, hogy epfenoménként: afféle mellékjelenségként ugyanúgy meg fog jelenni a szeretet mellett például a harag vagy éppen a gyűlölet, mint ahogy a kutyáknál is ott van a hűség mellett a féltékenység is? Én arra tippelek, hogy igen, de lehet, hogy ugyanúgy tévedek, mint azok is, akik néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhet lennek tartottak egy olyan, szűk területre koncentráló, „célzott intelligenciát”, mint amilyen a Deep Blue.

Soha többé világháború?

És forradalom sem? Némi iróniával talán akár azt is mondhatnánk, hogy talán szerencsénk volt, mert 1956-ban a világ a szuezi válsággal volt elfoglalva, nem pedig a magyar forradalommal, és ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a jövőben lesznek-e még világháborúk.

Ugyanis a 18. század óta az volt a tendencia, hogy az európai nemzetállamok konfliktusai globális konfliktusokká válhatnak még akkor is, ha egy itteni ellentét nem szükségképpen és nem mindig vezetett világméretű összecsapáshoz. Másfelől viszont ha máshol volt a gócpont, akkor az egészen biztosan nem vált világégéssé: sem az amerikai polgárháború, sem Vietnam vagy éppen egy afrikai vérengzés, és így tovább. érdemes tehát eltűnődnünk azon, hogy vajon az Óvilág globális háborúkban játszott szerepe nem azt mutatja-e, hogy ekkoriban a világ súlypontja ide esett. Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egypólusú világban élünk, ám ha az USA ellentétbe kerül egy másik országgal, akkor az nem vezet világháborúhoz – ami viszont lehet, hogy azért van, mert az egész rendszer – a különböző szabályozásokkal együtt – mostanra alapvetően megváltozott.
Mint ahogy a „háborús networkök” újkori történetének különben is több fejezete van.
1. A nagy váltást nagyjából a Vesztfáliai Béke jelenti 1648-ból. Előtte Európa két háborús rendszerre oszlott, és a nyugati rész (franciák, olaszok, angolok) stb. leginkább egymással háborúzott, míg a keleti rész (oroszok, lengyelek, törökök) ismét csak egymás között „rendezték le” a fegyveres konfliktusokat, és egyedül a Habsburg Birodalom volt az, amely mindkét rész összecsapásaiba belekeveredett.
2. A Vesztfáliai Béke után viszont az európai háborús networkok – mondhatni – egyesültek (és innentől kezdve mindenki mindenkivel háborúzott).
3. A harmadik fázist pedig az jelentette, amikor a 18. század közepén a 7 éves háború már nem csupán egy, hanem több kontinensre terjed ki, és ami ekkor történt, az nem egy történész szerint a tulajdonképpeni első világháborúnak (vagy legalábbis annak főpróbájának) tekintendő. Ez az angolok látványos győzelmével és a franciák nem kevésbé látványos térvesztésével ért véget – ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől a szigetország lett volna a legerősebb globális játékos.
Amikor lord Macartney 1793-ban Nagy-Britannia nevében különböző kérésekkel fordult a kínai császárhoz, akkor az még nyugodtan megtehette, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyja, ekkoriban ugyanis még Kína volt a legnagyobb hatalom. De nem a legkiterjedtebb: a kínai fegyveres konfliktusok nem gyűrűztek túl a világrégió határain.
Aztán az 1840-es évekre az angolok – lásd: ópiumháborúk – a kínaiaknál is erősebbé váltak.
A fegyveres erőszak persze sosem volt kizárólagos állami monopólium, és Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt mondja, hogy az ún. biológiai ancien regime: nagyjából az 1800 előtti időszak felkelései (gondoljunk csak akár a német parasztháborúra, akár a Pugacsov-felkelésre) valójában nem anomáliák voltak, hanem a kor politikai/hatalmi dinamikáját is meghatározó és a rendszerhez integránsan hozzátartozó elemek. Viszont rendszerint képtelenek voltak átstrukturálni a hatalmat – ellentétben a felkelésként induló francia vagy éppen a bolsevik forradalommal.
És ha eddig arról beszéltünk, hogy miként változik a háborúk, illetve általában véve a fegyveres konfliktusok mintázata, akkor ezen a ponton arra is rákérdezhetünk, hogy és a forradalmakkal mi lesz? Ugyanis az utolsó nagy európai váltás 1989-ben a szocialista rendszer összeomlásakor Románia kivételével (ahol Caucescut kivégezték), a világtörténelemben eddig egyedülálló módon mindenütt vértelenül zajlott.
Méghozzá minden bizonnyal azért, mert míg a felkelés kissé leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni a fennálló rendet, a forradalom esetén viszont valami újat is akarunk a helyébe. Ám kezdetben még nem tudtuk, hogy ezt ki és hogyan fogja megvalósítani (hiszen ilyen irányú tapasztalatunk még nem volt); illetve azt sem, hogy valójában mi lesz a kimenet. A dolognak nem csak az a tanulsága, hogy a Tajping lázadás ebből az értelmezésből kiindulva forradalomnak tekinthető (mert a 19. századi mandzsu rendszer helyett teljes egyenlőséget akart bevezetni Kínában. Hanem az is, hogy 1989 már csak azért is más volt, mint a korábbi forradalmak, mert pontosan tisztában voltunk vele, hogy hová akarunk eljutni, és az egész olyan környezetben zajlott, ahol a rendelkezésünkre álltak modellek (és akár még arra is számíthattunk, hogy a modellül szolgáló nyugati demokráciák támogatni fognak minket. Elvégre korábban azért nem terjesztették ki a befolyásukat ezekre a régiókra is, mert a szovjetek ennek útját állták).
Kérdés persze, hogy a jövőben lesznek-e efféle „társadalomváltó” forradalmak, és ha igen, akkor mire fognak irányulni. Egy mai forradalmár valószínűleg egy létező modell megvalósítását tűzné ki maga elé – ám a 20. század többek között a működőképesnek tekintett megoldások száma csökkenéséről szólt. Az 1930-as évek végén sokak számára úgy tűnhetett, hogy a fasizmus is járható út, lévén Hitler birodalma gazdaságilag is sikeres – de csupán néhány év kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy mégsem működőképes. A II. Világháború után a szovjet megoldás még mindig reális alternatívának tűnt, ma viszont már nem tekintjük annak, vagyis az „élettartama” a fasizmussal ellentétben nem néhány évre, hanem néhány évtizedre korlátozódott; és így egyedül a kapitalizmus maradt a porondon
 Amiből viszont nem következik automatikusan, hogy ha eddig és a másik kettőnél hosszabb időn át „bevált”, akkor nem fogja valami más leváltani a későbbiekben. Mint ahogy az sem, hogy nem válhatnak a jövőben a felkelések és a forradalmak után más típusú fegyveres „megoldások” a társadalmat befolyásoló erővé (amire ma talán a terrorizmus látszik a legesélyesebbnek).
Hasonlóképpen fontos az is, hogy miként fog a háborúk mintázata megváltozni. A nemzetállamok felemelkedésével együtt járt, hogy – miként már említettük – a több kontinensre kiterjedő háborúk Európából indultak ki. A jövőben viszont elképzelhető például, hogy nem európai, hanem más vagy éppen több gócpontú háborús rendszer alakul ki – különösen, hogy az a korszak, amikor mi voltunk a világégések kiváltói, egybeesett a nemzetállamok felemelkedésével. Viszont amennyiben ezek valami másnak adnák át a helyüket, úgy talán az egész áthuzalozódna.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy a belátható jövőben nem lesznek világháborúk – elvégre bár általában a technika fejlődésével (és a technológiák komplexebbé válásával) szoktunk foglalkozni, ezzel párhuzamosan azért a társadalmi rendszerek is mind összetettebbé válnak. Ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy sérülékenyebbé is válnak: egy autó is jóval megbízhatóbb ma, száz évvel ezelőtt, és miért ne játszódna le hasonló folyamat a társadalmi rendszerek esetében is.

Milyen lehet mesterséges intelligenciának lenni?

Pontosabban: hogyan érzékelhetik a mesterséges intelligenciák a világot. Thomas Nagel amerikai filozófus azt a kérdést veti fel egy tanulmányában, hogy milyen lehet denevérnek lenni – vagyis, hogy valóban el tudjuk-e képzelni, hogy miként érzékeli a világot egy olyan élőlény, amely a miénktől eltérő érzékszervet használ. Ami mindeddig legfeljebb a filozófusok számára tűnhetett érdekes problémának – most azonban a robotika fejlődésének köszönhetően megváltozóban van a helyzet.

A földi élőlények érzékszerveivel kapcsolatban talán azt érdemes kiemelni, hogy meglepően egységesek: látás, hallás, szaglás, tapintás stb., és ezt a listát egészíti ki néhány olyan extrém (és ennek megfelelően ritka) megoldás, mint amilyen egyes halak elektromos érzékelése vagy éppen a denevér echolokációja. Ennek az egységességnek minden bizonnyal evolúciós okai vannak, és még akkor is éppen ezeken az érzékszerveken keresztül tudjuk a leghatékonyabban beszerezni a minket körülvevő külvilágról az információkat, ha eközben – miként Eduardo Punset említi A lélek az agyban van című könyvében – „a szemből érkező jelek megegyeznek a fülből vagy a bőrből érkező jelekkel”, és az agyunk csinál belőlük képet, hangot, és így tovább. Ez az „átkonvertálhatóság” az, ami lehetővé tette a süketnéma és vak Helen Keller számára, hogy „kizárólag tapintás segítségével a többiekéhez nagyon hasonló modellt” alakítson ki a külvilágról, és a Radcliffe College-t summa cum laude végezze el. De arra is tudunk példát, hogy vakok a hátukkal tanultak meg látni. A Nature 1969-ben számolt be Paul Bach-y-Rita kísérletéről, ahol a mozgatható kamera képét a rendszer 400, egy szék hátába beépített és rezgésre képes „stimulátor” mozgásává alakította, a kísérleti személyek (noha a felbontás nagyon rossz volt) már olyanokat mondtak, hogy „az ott Betty, aki ma leengedve hordja a haját, és nem vette fel a szemüvegét”.

Másfelől viszont ha teljesen mások lennének a körülmények, akkor teljesen más „érzékszervi egységcsomagra” lenne szükség. Jeff Hawkins AI-kutató azt veti fel, hogy egy meteorológiai megfigyelő állomásokkal teli országban egy robot, mesterséges intelligencia vagy bármi más számára „a megfigyelő rendszer pontosan úgy működik, mint az egyik érzékszerv: a szem... a mért adatok olyasmi[k] lenné[nek], mint mint nekünk a fény”, hogy Punset megfogalmazását vegyem kölcsön. Értsd: az érzékszervek tulajdonosa ezek alapján ugyanúgy képet alkotna magának a külvilágról, mint mi a szemünkkel – vagy éppen Helen Keller kizárólag a tapintás segítségével.

William Gibson cyberpunk-regényeiben persze léteznek olyan technológiák, melyek segítségével az ember térbeli objektumokként láthatja az adatbázisokat. A mi esetünkben azonban alapvetően másról van szó. Nagel arra a kérdésre, hogy milyen lehet denevérnek lenni, azt válaszolja, hogy nem tudhatjuk, mert bármennyire közel van is hozzánk az adott állat (lévén melegvérű emlős), ha az agyunk nem úgy van behuzalozva, hogy visszaverődő ultrahang alapján tájékozódjon, akkor legfeljebb hasonlataink és elképzeléseink lehetnek (leginkább a látás analógiájára), de mint ahogy a hallás nem látás, az echolokáció sem az.

Megtehetjük persze, hogy a jövőbeli mesterséges intelligenciákat valamiféle látással ruházzuk fel, és az „agyuk” az adatbázis-információkat (vagy bármi mást) úgy alakítja át, mintha csak a „szemükön” keresztül érnék őket az ingerek (miként a hátukkal látó vakok esetében éppen ez történik), de ez nem igazán tágítaná ki a lehetőségeket.

Viszont megtehetjük azt is, hogy olyan, teljesen új érzékszervekkel ruházzuk fel őket, amelyek még annyira sem emlékeztetek a látásra, mint a hallásra az echolokáció. Ez a lehetőség az ember előtt nem áll nyitva – elvégre mi néhány adott, az evolúció folyamán létrejött csatornán keresztül jutunk információkhoz a külvilágról, és nem is nagyon képzelhető el olyan, a természetes kiválasztódáson alapuló folyamat, amely egyszer majd létrehozná például az „adatbázis-érzékelés” képességét. Vagy azt, hogy „lássuk” az ökoszisztéma változásait vagy éppen külön „érzékszerv” legyen a történelemre – vagy bármi hasonlót. Egy mesterséges intelligenciának azonban ez talán egyszer majd ugyanolyan természetes lesz, mint nekünk az, hogy a szemünket használjuk ezen sorok olvasásakor.

Egerek és pluszkortex emberek

Az alábbiakban egy neologizmust szeretnék bevezetni az emberi agy lehetséges (bár korántsem szükségszerű) jövőbeni biológiai fejlődésével kapcsolatban.

„Ha az egeret megfosztjuk agykérgétől – írja Eudardo Punset A lélek az agyban van című könyvben –, ugyanúgy mozog tovább”, az embernél viszont az „agykéreg nevű szörnyeteg... a funkciók többségét elorozta a primitív agytól”, és a kézmozgástól a beszédig és a szociális interakciókig meg a jövő „előrelátásának képességéig” bezárólag számtalan feladat tartozik hozzá.
Méghozzá olyanok, amelyek az egérnél leginkább nincsenek jelen, hiszen annak alig bélyegnagyságú (és ennek megfelelően nem különösebben jelentős szerepet játszó) agykérge nem igazán sok mindenre jó. Ami másfelől azt jelenti, hogy az embernél a neokortexszel együtt teljesen új képességek jelentek meg, miközben ezen új agyi struktúra méretét többek között az korlátozza, hogy a világra jövő gyerek fejének át kell haladnia a szülőcsatornán. Az agykéreg lényegében azért olyan barázdált, mert egy papírlap is sokkal kisebb nyíláson fér át, ha összegyűrjük. Ami pedig magát az agyat illeti, Steven Mithen amerikai ősrégész említi, hogy huszonkétszer több energiára van szüksége, mint a vele megegyező tömegű izmoknak, vagyis egyáltalán „nem olcsó” a működtetése. H. G. Wells a 19. század végén már eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne egy gyakorlatilag egyetlen, óriási agyból álló értelmes lény, de ezek szerint a dolog vagy teljesen lehetetlen, vagy a mostani metabolizmusnál mérhetetlenül hatékonyabb energiaforrást kellene biztosítani a számára; vagy pedig a jellegitől eltérő módon működő, sokkal energiatakarékosabb agyra lenne ehhez szükség.
Mert máskülönben kénytelenek lennénk egy elefántagy mérető gondolkodó szervhez az elefántéhoz fogható méretű emésztőrendszerrel ellátni, bár azzal valamennyire csökkenthetnénk a mérteket,ha az adott élőlény nem növény-, hanem húsevő lenne. De a földi metabolizmus mindenképpen korlátozza a nagyságot, és érdekes lenne tudni, hogy máshol vajon kialakulhatna-e valamilyen sokkal hatékonyabb megoldás.
De az azért biztos, hogy nem alakíthatjuk át kizárólag a szervezet egy részét a többi változatlanul hagyásával.
A nagyobb test persze azt is lehetővé tenné, hogy az utódok nagyobb méretű aggyal szülessenek, illetve innentől kezdve azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mi lenne, ha a jövőben akár mesterséges módosítások, akár pedig az evolúció eredményeként nem egyszerűen jóval nagyobb agyunk lenne, hanem a neokortex után kialakulna egy újabb „agyréteg-réteg”, amit nevezzünk most pluszkortexnek. És ez már csak azért is érdekes kérdés, mert mint ahogy a neokortex új funkciókkal ruházott fel minket, ugyanígy legalábbis nem zárható ki, hogy a pluszkortex olyan, új képességeket tenne elérhetővé a számunkra, amit jelenleg ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint ahogy egy egérnek sem jutna eszébe a jövőn töprengeni.
Vagy éppen azon, hogy majd milyen lesz az agya.

Úton egy új vadászó-gyűjtögető életmód felé?

Fernand Braudel francia történész szerint az emberiség nagyjából a 18. századig az úgynevezett biológiai ancien régime-ben élt, amikor közvetve vagy közvetlenül minden a földből származott, és közben nem használtunk nem megújuló erőforrásokat. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy akkoriban összhangban éltünk volna a természettel, és innentől kezdve érdemes újragondolni az utóbbi idők történetét. Meg persze azt is, ami most következik.

Ugyanis bár a biológiai ancien régime leginkább a szél-, a víz- és az állati energiára támaszkodott (vagyis megújuló erőforrásokra), és eközben korlátot jelentett, hogy azon a földterületen, amelyen élelmiszert termeltünk, nem ültethettünk mondjuk fákat, hogy aztán eltüzeljük őket. Eközben viszont – miként Kenneth Pomeranz amerikai történész említi World History and Environmental History című tanulmányában - „számos 18. századi társadalom feszegette” a környezet teherbíróképességének határait, és a híres dél-amerikai ezsüstbánya, Potosí környékén csakúgy teljesen tönkretették a környezetet, mint például a cukorszigeteken. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kolumbusz meg a többi felfedezők egész kontinensek biótáját alapították át azzal tökéletesen, hogy elterjesztették az eurázsiai állatokat és növényeket is. Alfred W. Crosby amerikai történész arra hívja fel a figyelmet, hogy az Európához hasonló környezeti feltételekkel rendelkező „Neo-Európák” állatvilága (gondoljunk csak a kengurukra, moákra stb.) kezdetben rendkívüli módon eltért a miénktől. De a hódítások egyben azt is eredményezték, hogy a mi növény és állatvilágunk számos helyen kiszorította az ottaniakat, és ma olyan országokból/területekről származik a gabona és a szarvasmarha túlnyomó része, ahol a megérkezésünk előtt nem ismerték őket. „Az európaiak talán azért győztek – mondja Crosby - , mert jobbak voltak a fegyvereik, a szervezettségük és mert fanatikusabbak voltak, de vajon miért nem nyugszik le soha a Nap a pitypang világbirodalma felett?” Vagyis a biológiai tényezőkről sem szabad elfeledkezni - különösen, hogy ott voltak az akaratlanul behurcolt járványok is, melyek egyes helyeken a lakosság jelentős részét kiirtották.
Innentől kezdve akár egy olyan forgatókönyvet is elképzelhetünk, ahol nem indul ugyan be az ipari forradalom, de az európaiak miután a számukra lakható helyeket kolonizálták, a biológiai ancien régime-re jellemző eszközökkel egyetlen gigászi Posívá alakítják azokat, miközben a biótát is sosem látott mértékben átformáljál, és ismét csak miközben a populációhoz mérten páratlan nagyságú – bár részben szándéktalan – genocídiumokat hajtanak végre. Nem hinném, hogy bárki arra szavazna, hogy 2011-ben egy ilyen világban éljen.
Ehhez képest az ipari forradalom két újdonságot hozott: egyfelől azt, hogy a korábban első sorban a Neo-Európákra korlátozódó hódítások (a különböző „mellékhatásokkal” együtt) minden szárazföldre kiterjedtek, és az európaiak által behurcolt marhavész miatt pl. Afrika lakosságának is egy- vagy kétharmada halt ki 1900 előtt (ezzel kapcsolatban nincsenek pontos adataink). Másfelől a technológia olyan szintű környezetrombolást tett lehetővé, amely már a biotának nem csak egyes – jelentős – részeire, hanem az egészére terjedt ki, és ezzel együtt megjelent az ember okozta felmelegedés is.
De mindez még mindig a biológiai ancien régime módszereinek továbbvitele – különösen, mivel a biológiai ancien régime arról szólt, hogy a föld révén a rendelkezésünkre ilyen vagy olyan formában rendelkezésünkre álló erőforrások (tűzi fa, megtermelhető élelmiszerek mennyisége stb.) végesek, és hiába újulhatnak meg, adott idő alatt egyszerűen nem tudunk többet felhasználni belőlük (és ez jelentette a plafont). Az ipari forradalom után pedig ugyan lényegében tetszőleges sebességgel használhattuk fel a meg nem újuló erőforrásokat, de azok – értelemszerűen – véges mennyiségűek voltak. És bár Gerard O'Neill amerikai fizikus például az 1980-as években úgy gondolta, hogy az űrvárosok gyakorlatilag korlátlan mennyiségű napenergiával lennének képesek a Földet ellátni, előbb-utóbb valójában itt is megjelennének a korlátok, ha túlságosan gyorsan növekedne az energiaigény. De ugyanez lenne a helyzet a Naprendszer „teljes energiakészletének” felhasználásakor is”, és így tovább. Azaz: vagy annyiból gazdálkodunk, amennyi a rendelkezésünkre áll, vagy pedig folyamatosan növeljük a bevont erőforrásokat – mint ahogy lényegében az ipari forradalom is erről szólt. De ekkor (miközben hamarosan jelenleg legfeljebb a sci-fi írók képzeletében létező megoldásokat kellene alkalmaznunk) néhány száz vagy akár több millió év múlva, de végül mindenképpen számunkra energiaszegény körülmények között találnánk magunkat, és ebből már egyenesen következik, hogy hosszú (esetleg nagyon hosszú) távon ez nem jelent megoldást. Persze hacsak fel nem tételezzük, hogy egyszer majd olyan megoldások lesznek a birtokunkban, melyeket gyakorlatilag sosem leszünk képesek „kinőni”.
De hogy visszakanyarodjunk az időben közelebbi problémákhoz meg a biológiai ancien régime és az ipari forradalom összehasonlításához, mindkettőre jellemző volt az általunk elfoglalt evolúciós fülkék akaratlan vagy akaratlagos módosítása. Ebbe a bióta átalakítása mellett persze beletartozik az egyes fajok megváltoztatása is, és ehhez képest - céljait tekintve - a génmódosítás sem jelent különösebb újdonságot (mint ahogy bizonyos értelemben az a darwinizmus megjelenését követően felbukkanó eugenika sem, amely „csupán” az immár az állatvilág részének tekintett emberre is ki akarta terjeszteni a már meglévő módszereket).
Ebbe a még mindig biológiai ancien régime-hez kapcsolódó, „módosító felfogásba” jól beleillik az úgynevezett geomérnökség is, amely a felmelegedés káros hatásait azzal szándékozik kivédeni, hogy különböző eszközökkel módosítaná az általunk elfoglalt, immár nem csupán egyes világrégiókra kiterjedő, hanem globális evolúciós fülkék működését. Ami viszont nem csupán azt a kérdést veti fel, hogy ez valóban jó ötlet-e, hanem azt is megmutatja, hogy még most, a 21. században is ugyanúgy gondolkodunk, mint évszázadokkal ezelőtt.
Úgyhogy innentől kezdve többféle szcenárió képzelhető el. Az egyik szerint bár mindeddig valóban súlyos következményekkel járt az ancien régime megoldásainak továbbvitele és kiterjesztése, ez a jövőben mégsem így lesz - akár mert mondjuk az AI valami leginkább csodaszerűnek tűnő módon megoldást kínál, akár valamilyen más okból. Ezt a forgatókönyvet ugyan nem tartom valószínűnek, de persze lehet, hogy tévedek.
Másfelől viszont az nagyon is elképzelhető (sőt), hogy ugyanígy folytatva az egész emberi civilizációt megrendítő (vagy akár elsöprő) környezeti katasztrófát idézünk elő.
És végül ott van a harmadik lehetőség: az, hogy felhagyunk az eddigiekkel, és valami más megoldást keresünk. A történet a neolitikus forradalmak óta arról szólt, hogy a civilizáció mintegy per definitionem környezet-átalakítást jelent, tehát a megoldást talán az jelentené, ha nem is egyszerűen „környezetbarát” módon próbálnánk élni, miközben ez értelemszerűen lehetetlen (lévén jelenleg „környezetalakítók” vagyunk), hanem egyfajta hi-tech és mesterséges intelligenciával segített „új vadászó-gyűjtögető életmódra” térnénk át?
Akár idelent a Földön, akár pedig például odakint, a világűrben. De persze nem a hely a lényeg.

Megastruktúra-közlekedés?

A közlekedés története – némiképp leegyszerűsítve – a megastruktúrák építésének története. Legalábbis eddig.

A szárazföldön az emberi közlekedés első korszakát a saját izomerő használata jellemezte. A kerék valamikor i.e. 4000 körül jelent meg, és ezzel kapcsolatban arra érdemes felfigyelni, hogy hogy miközben teljesen más elven alapul (nevezetesen a forgó mozgáson), mint az élőlények helyváltoztatása, azóta is lényegében egyeduralkodó, és nem bukkantak fel újabb, sikeresebb megoldások. Az egyik kérdés tehát az, hogy miért; a másik pedig az, hogy vajon a jövőben is ugyanilyen meghatározó marad-e. Különösen, hogy a repülésben például, ahol a kezdetektől ugyanúgy más módszereket használtak, mint az élővilág (szárnyak helyett légcsavart), alig száz évvel azután, hogy a Wright-fivérek gépe először a levegőbe emelkedett, elterjedtek új meghajtási módok is (gondoljunk csak a sugárhajtóműre). A vízen az evezést és a szelet nagyjából a 19. századtól szintén a forgó mozgás váltotta fel (előbb lapátkerék, majd pedig a hajócsavar – vagyis itt is változott a meghajtási mód), a szárazföldön viszont leginkább ugyanúgy kerekeken gurulunk, mint akár Ford idején, akár pedig az ó- vagy a középkorban. Vagyis: itt nem történt váltás, és innentől kezdve többféle forgatókönyvet is felvázolhatunk.

1. Az egyik szerint belátható időn belül nem is fog megváltozni a szárazföldi közlekedés, és a 21. vagy akár a 22. századot továbbra is a kerék határozza majd meg.
2. A másik szerint itt is valami ugyanolyan alapvető áttörésre fog sor kerülni, mint amilyen a vitorlát leváltó hajócsavar volt (amihez persze új erőforrás is társult, míg a szárazföldön a gőz-, illetve belső égésű motorok nem eredményeztek ilyesmit).
3. És végül ott van az a lehetőség is, mely szerint „kiegészítő megoldások” fognak feltűnni: H. G. Wells 1901-ben az autó mellett a mozgójárdában vélte meglátni a jövő közlekedési eszközét, de ha elterjedne a „besétálható város” koncepciója, akkor az emberek tömegei számára ismét a mindennapi élet részévé válna a kerék helyett a gyaloglás.

Ami persze nem jelentené a kerék eltűnését – és persze azt sem, hogy mondjuk a „lábakon járó” járművek előretörnének. melyekkel folyamatosan folynak kísérletek – és melyek ennek ellenére sem nemhogy képesek „megvetni a lábukat” a közlekedési megoldások között, de komoly formában mindeddig fel sem merült a gyártásuk. Amin persze a lépegető robotok esetleges elterjedése még akkor is változtathat, ha jelenleg az idegen égitestek felszínére küldött gépek is gurulnak, noha ez nagymértékben korlátozhatja a lehetőségeiket (és a hadászatban is tank terjedt el. Nem pedig valamiféle birodalmi lépegető).
Viszont ha ebből azt a következtetést vonnák le, hogy a „kerék” egyeduralkodó, akkor érdemes azzal árnyalnunk a képet, hogy ez így van ugyan, de a mindennapi életben semmiképpen sem önmagában: Németországban az autópályák az 1930-as években még a Német Vasutak kezelésében voltak. Nem véletlenül, hiszen mindkét esetben ugyanazon van a hangsúly. Vagyis azon, hogy a kerék nem igazán jól használható egyenetlen terepen, és ezért amikor ennek használatát választottuk, akkor ez egyben az útépítés beindulását is jelentette - és persze azért erre indultunk, mert a négy lábon való járás cserébe azért, hogy szinte bárhol jól használható, technikailag mérhetetlenül bonyolultabb.
Innentől kezdve viszont a szárazföldi helyváltoztatás története leírható úgy is, mint a kezdeti, „individuális közlekedéstől” a megastruktúrákon (értsd: útrendszer) alapuló megoldások felé való elmozdulás.
Itt a skála egyik végpontján a teljesen kötött pályás vasút helyezkedik el – nem mellékesen ez volt az a közlekedési eszköz, amely az 1800-as években forradalmasította a szárazföldi szállítást (kötöttségeit tekintve lényegében ide számítható persze a menetrendszerűen közlekedő busz is). Az autó ehhez képest bizonyos szabadságot ad (elvégre akkor indulunk, amikor akarunk, nem pedig akkor, amikor a menetrend szerint kell), de persze csak oda juthatunk el vele, ahová a kerék működését lehetővé tevő megastruktúrák is jelen vannak. Ez tehát köztes megoldás, mivel a megastruktúra használata közben teret hagy az egyéni döntéseknek is; a másik szélső pont pedig egy ugyanolyan „megastruktúra nélküli” megoldás lenne, mint amilyen a lábunk is – vagy mint amilyen egy bárhonnét bárhová eljutni képes repülő kocsi lenne. Már amennyiben ezt nem az ember irányítaná, mert az eddigi tapasztalatok szerint lehet, hogy autóvezetők vagyunk, de pilóták biztos nem.
Viszont nem zárható ki, hogy a jövőben a mesterséges intelligencia-rendszerek képesek lesznek ellátni ezt a feladatot, és akkor nem kell a megastruktúra-közlekedést használnunk. Bár elképzelhető, hogy az ennek ellenére is meg fog maradni, mivel jól (és egyre jobban) ellátja a feladatát, és ezért nem biztos, hogy – még ha a technikai lehetőségek meglesznek is rá – le akarjuk majd cserélni.
Sőt, én egyfelől hajlanék is arra a feltételezésre, hogy nem: a modern hajózás leginkább arról szól, hogy bár az ehhez szükséges fizikai feltételek adottak lennének (elvégre a tengeren nem kell utakat építeni), leginkább úgy viselkedik, mintha megastruktúrákon alapulna. Ami talán arra vezethető vissza, hogy a szárazföldi megastruktúrák kiépítése azért volt lehetséges, mert közben kiépült egy komplex és jól szervezett/szabályozott társadalmi rendszer is, és ilyen feltételek mellett így a legegyszerűbb működtetni a közlekedést is.
Másfelől persze éppen ez az, amin a mesterséges intelligencia változtathat – és éppen ez az, amit nem tudunk, hogy be fog-e következni, elvégre ilyen típusú váltásra mindeddig nem került sor, tehát tapasztalataink sincsenek.

http://jovokutatas.blogspot.com/2010/07/de-hol-van-repulo-kocsi.html

Túllépni a biopolitikán (is)

Michel Foucault francia filozófus az 1970-es évektől dolgozta ki a biopolitika fogalmát. Eszerint a modern állam immár nem (csak) az állampolgár életéről és haláláról dönt, de foglalkozik is az emberi testtel, illetve a népesség biológiai és társadalmi állapotával is. Ami több irányban is továbbgondolható – és a végeredmény esetleg valami teljesen más lesz, mint az eddigiek.
Foucault – kissé leegyszerűsítve – valami olyasmiből indult ki, hogy a modern állam a 17. századtól megkezdve felemelkedését egyben kezdett figyelmet fordítani arra is, hogy milyen állapotban vannak az állampolgárai. Tette ezt egyfelől úgynevezett anatómiapolitikákon keresztül, vagyis a biológiailag már létező emberi lény szabályozásával és tökéletesítésével (iskola, laktanya stb.); emellett (nagyjából a 18. századtól) megjelent a népességszaporulat biopolitikája is, és a születési-halálozási arányok vizsgálata mellett kezdtek elterjedni a különböző közegészségügyi és demográfiai megoldások is.

A helyzet azonban mostanra megváltozott, és ennek a biopolitikákban is tükröződnie kellene. Egyfelől ugyanis ott van a neurofarmakológia: azok az új, már létező vagy fejlesztés alatt álló tudatmódosító szerek, melyek révén nem csupán az ember „nyilvános viselkedésébe” vagy abba avatkozhatunk bele, hogy milyen fizikai kondícióban legyen (ilyen például az alkoholfogyasztás szabályozása, a kötelező szűrővizsgálatok vagy éppen a különböző kövérségadó-tervek), hanem abba is, hogy például mire emlékszik vagy milyen emlékeit lehet/kell törölni. Ezzel a problémával ma a kognitív szabadság foglalkozik (aminek az amerikai Richard Glen Boire a legjelentősebb képviselője).
Másfelől ha a felemelkedő nemzetállamok korában még lehetett értelme annak, hogy az egyes országok önálló populációpolitikával próbálkozzanak, a globalizált 21. században ez egyre kevésbé lehetséges (gondoljunk csak Európa vagy éppen az USA állandó illegális-bevándorlási problémáira). Ami más szavakkal azt jelenti, hogy a népesedési problémák ma már ugyanúgy nem oldhatóak meg „saját erőből”, az országhatárok mögé húzódva, mint ahogyan a felmelegedéssel kapcsolatosak sem, és ennek megfelelően itt lenne az ideje, hogy ezzel is átfogó, globális szabályozások keretében foglalkozzunk.
Végezetül – és talán ez a legfontosabb - azt se felejtsük el, hogy bár ismét csak az állam a különböző biopolitikák megvalósítására törekedve szereti úgy felfogni, mintha ezek a kérdések kizárólag a politikai döntéshozók szándékain múlnának, korántsem ez a helyzet. A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés egyben azt is jelentette, hogy a megváltozott életfeltételek afféle szándékolatlan anatómia-, illetve populációpolitikaként működtek, mert a várható életkortól az egészségig és a gyerekszámig minden megváltozott (még ha „szándékolatlan biopolitika” oximoron is), és persze az ipari forradalomnak is hasonló hatásai voltak - az állam pedig csupán ezen hatások lehetőségeinek fázisterén belül tudhat különböző célokat kijelölni. És akkor arról még nem is beszéltünk, az információs társadalomnak milyen szándékolatlan biopolitikai hatásai lehetnek. Vagyis bármennyire hasznos is Foucault eredeti elképzelése, a politikai szándékoknak a valóság többi részétől való ilyen szintű elkülönítése nem védhető, és ennek megfelelően szükség lenne egy, az eddigieknél jóval komplexebb biopolitika-fogalom kidolgozására.
Sőt, ennél tovább is mehetünk. Bruce Mazlish amerikai történész szerint a társadalomtudományok „különböző verziói különböző körülményekre adott válaszként alakultak ki”: a közgazdaságtan és a szociológia például a modern társadalmak kiépülésével és kapitalizálódásával együtt emelkedett fel. A politikatudományok pedig hasonlóképpen a modern állami intézményrendszer megjelenésével – viszont mivel már tudjuk, hogy az efféle, kizárólag társadalomtudományi felfogás inkább egy adott kor terméke, mintsem hatékony és a valóság működőképes leírására alkalmas módszer (miként a biopolitika példája is ezt mutatja), miért is ragaszkodnánk hozzá?
Vagyis minden bizonnyal itt az ideje, elkezdjünk nem az eddigi, egymástól független társadalom- és természettudományok kategóriáiban gondolkodni, hanem valami egészen másban.

A WIKIPÉDIA ÉS A TUDOMÁNY JÖVŐJE

Magyar Tudomány, 2011. július

„Az ismerőseim és barátaim közül senki sem bízik a Wikipédiában, de mindenki olvassa. A fenntartások és a produktív használat [tehát] nem összeférhetetlenek”, állapítja meg Freeman Dyson amerikai fizikus, és ez a sajátos viszonyulás már csak azért is érdekes a számunkra, mert egyfelől olyan online enciklopédiáról van szó, amely mintha megváltoztatna mindent, amit a könyvnyomtatás megjelenését követően a szerzőségről, a szövegről és annak tulajdonságairól gondoltunk. Másfelől pedig azért, mert innentől kezdve kérdés, hogy csupán anomáliáról van-e szó vagy esetleg olyan jelenségről, amely ugyanúgy át fog alakítani a tudományosság kritériumaiig bezárólag az élet számos területén mindent, ahogy annak idején Gutenberg találmánya tette.
http://www.matud.iif.hu/2011/07/08.htm

Belökjük-e az etikát a vonat kerekei alá?

Képzeljük el, hogy egy vonaton ülünk, amit nem tudunk megállítani, és az el fog ütni öt embert. Hacsak nem az utolsó pillanatban – mert erre módunk van – átirányítjuk egy másik sínre, ahol csupán egy embert gázol el. A kérdés természetesen az, hogy megtennénk-e – illetve az is, hogy mennyire vannak biológiai alapjai az „etikának”, és ebből a szempontból hogyan alakulhat a jövő.

Ott van ugyanis egy másik gondolatkísérlet is, ahol az öt ember felé robogó szerelvényt csak akkor tudjuk lefékezni, ha az egyik utastársunkat belökjük a kerekek alá. Miként az ilyen esetekben szokásos, persze itt is kizárjuk az összes lehetséges kibúvót (és így például azt is, hogy „inkább a saját életemet áldozom fel”). Ez az egész azért érdekes a számunkra, mert Joshua D. Greene amerikai kognitív neurotudós és filozófus (akinek a Fruit Flies of the Moral Mind című tanulmányát most kiindulási pontként használom) azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben kétféle válasz adható. Az egyik természetesen az érzelmi alapú (amikor valószínűleg nem áldozzuk fel az utastársunkat); a másik pedig a kognitív (amikor valószínűleg „bevállaljuk” a másik sínen ácsorgó egyetlen ember halálát azért, hogy ötöt megmentsünk). Márpedig a „perszonális” és a „nem perszonális” döntéseinket az agy két különböző (természetesen az érzelmi, illetve a kognitív döntésekért felelős) része irányítja. „Ha igazam van – írja Greene -, akkor ezek az egymással versengő neurális hálózatok találhatóak meg nem csupán az olyan, évszázados viták mögött, mint amilyen [az utilitarista] Mill-követők és [ a deontológikus megközelítés valló] Kant hívei között folyik, de az olyan, manapság aktuális viták mögött is, hogy… szabad-e megkínozni a terroristagyanúsakat.”
Majd azt is hozzáteszi, hogy az emberek általában gyorsan arra a következtetésre szoktak jutni, ha az egyik, illetve a másik esetben kell dönteniük (és általában ugyanazt válaszolják, vagyis: átirányítás: igen, kerekek alá lökés: nem). Ám a dolgot meg is lehet csavarni. Méghozzá azzal, hogy képzeljük el, hogy egy háború során másokkal együtt rejtőzködünk, és a kezünkben tartott csecsemőnk sírni kezd. Ha a szájára tapasztjuk a kezünk, akkor megfullad – ha nem tesszük, akkor mindnyájan meghalunk. Nos, mi legyen?
A válasz pedig az, hogy ki tudja: ezen a problémán – a fentebbiekkel ellentétben – az emberek hosszú ideig szoktak gondolkozni, és az esetek felében döntenek az egyik, míg az esetek másik felében a másik „megoldás” mellett. A „síró gyermek problémája” ugyanis „konfliktust okoz az agy kognitív, illetve emocionális részei között”, és Greene-nek még azt is sikerült kimutatnia, hogy amennyiben utilitarista választ adnak („a többek élete fontosabb, mint egyetlen csecsemőé”), úgy valóban a kognitív részek aktívabbak. Sőt, azt is, hogy ha a kognitív részt túlterheljük, akkor lassabban fognak utilitarista válaszokat adni – miközben ez a deontológus válaszokat nem lassítja le. Azok pedig, akik előtte szórakoztató filmet láttak, majdnem négyszer voltak hajlandóbbak „lelökni” az utastársukat a vonatról – minden bizonnyal azért, mert a pozitív érzések mintegy neutralizálták a negatívokat. És persze azt is tudjuk, hogy ha az agy egyszerre kétféle dolgot próbál csinálni (mert mondjuk a síró gyermek problémájánál mindkét központ bekapcsol), akkor az ilyen „belső konfliktusokért” felelős régió tevékenysége élénkül meg.
Nem folytatom: a lényeg valószínűleg már így is kiderült. Nem régiben – akkor úgy éreztem, hogy – nehéz morális döntést kellett hoznom, és utána nagyon elégedett voltam magammal, mert „helyesen” jártam el. Ehhez képest persze nem történt más, mint az, hogy végül az egyik központ bizonyult – nem kis tusakodás árán – erősebbnek.
Vagyis: egyfelől lehetek-e büszke a döntésemre? Másfelől: innentől kezdve nem is csak az probléma a kétféle megközelítéssel, hogy egymással összemérhetetlenek, és az egyik következetes végig vitele kizárja a másikat, hanem az, hogy még ennél is esetlegesebb a dolog abban az értelemben, hogy ezek szerint a deontologikus, illetve az utilitarista felfogás is evolúciós múltunkból kifolyólag létezik, nem pedig azért, mert „szükségszerű” vagy „logikus”.
Ami persze magyarázatot ad arra, hogy miért működésképtelenek a következetesen végigvitt mai etikák a gyakorlatban: mert az agyunk nem egyféle központot használ a döntéseihez. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy nem kellene-e „neurotudományosítani” az etikát. Meg azt is, hogy ezek után az etika megőrizheti-e (vagy mennyire őrizheti meg) az előíró jellegét (amely azt lenne hivatott megmondani, hogy „mit kell tennünk”), vagy pedig kezdjük inkább első sorban leírónak tekinteni (és ez esetben viszont inkább arról szólna, hogy „mi van”).
De felmerül az is, hogy az utilitarista felfogás – nagyon leegyszerűsítve – a többség (társadalom) érdekére helyezi a hangsúlyt, míg a kantiánus az egyén fontosságára. Ha nagyon hosszú idő múlva majd az agyunkkal együtt még a jelenlegi szembeállításért felelős, a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt mentális szerveink is másmilyenek lesznek, akkor vajon milyen etikák lesznek elképzelhetőek?
Mármint ha lesznek még ilyenek egyáltalán. Az utóbbi bő évszázadban a történet leginkább arról szólt, hogy a jog és az erkölcs (illetve az erkölcsi döntéseket megalapozó etika) egyre inkább közelített egymáshoz. Vannak ugyan dolgok, amelyek nem ütköznek törvénybe (pl. párkapcsolatban tisztességtelenül viselkedni a másikkal), de etikátlanok. És vannak, melyek törvénybe ütköznek ugyan (pl. Magyarországon egy fél pohár bor megivása után ülni be a volán mögé), ám nem tekintjük etikátlannak. Viszont  általában azért elvárás, hogy a kettő többé-kevésbé átfedje egymást, és nem csak az érdekes probléma, hogy vajon a jövőben az etika és a jog viszonya hogyan fog alakulni (így marad; tovább közelítenek egymáshoz, vagy pedig a jog az eddiginél többet bíz majd az egyéni megítélésre). Hanem az is, hogy lesz-e etika a nagyon távoli jövőben egyáltalán.
Elvégre bármennyire természetesnek is érezzük a létezését, egy millió évvel ezelőtt sem volt. Ami persze magyarázható azzal, hogy az ember mind értelmesebbé válása megteremtette a lehetőséget a mind bonyolultabb társadalmi struktúrák létrehozására, és eközben szükségessé vált a mind bonyolultabb szabályozások kiépítése is. Csak éppen mint ahogy egy idő után már nem újabb és bonyolultabb ösztönök épültek belénk, hogy lehetővé tegyék a megváltozott körülmények közötti társas életet, semmi sem garantálja, hogy ezer vagy éppen egy millió év múlva is a mai megoldásokat fogjuk alkalmazni.